Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium IV. (4. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
Az utóbbi években mindenütt a szekták rohamos terjedésének lehetünk tanúi. Ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy az ún. hétköznapi, egyszerű ember nem találja meg a privát, emberi mértéket a tömegkultúrában, az előretörő globalizálódásban. Úgy érzi, hogy szétolvad, felszívódik valamiféle amorf, névtelen tömegben. Olyan csoportot, közösséget keres tehát, amellyel azonosíthatná magát, amely emelné az ő rangját is, ezenkívül pedig kijelölné a követendő utat, az életcélt. A szekták többsége nem arra törekszik, hogy a világon uralkodjék, hanem hogy elhatárolja magát a világtól. A kétségbeesés filozófiájában egyfajta ellentmondás rejlik, amelyet ez a filozófia nem nagyon igyekszik feloldani. Ha az élet olyan borzalmas, olyan tragikus és reménytelen, miért ragaszkodnak hozzá az emberek oly görcsösen, miért szeretnék a végtelenségig meghosszabbítani? Lehet, hogy itt összetévesztünk két dolgot: az elkeseredett és csalódott személy egyedi érzéseit és magát az élet lényegét és természetét, amely jóval örömtelibb és nagyszerűbb. Tudni! Tudni kell! Ez erkölcsi kötelesség, morális parancs. Nem mentegetőzhetünk azzal, hogy valamit nem tudtunk. Mert miért nem tudtuk? Valóban nem volt ez lehetséges, vagy inkább így volt kényelmesebb, így kaphattunk könnyebben felmentést? Életünk során körül vagyunk véve első pillantásra hozzáférhetetlen világok sokaságával, amelyeknek létezéséről nem is tudunk, s amelyekhez valószínűleg sosem jutunk el. Képzeletünk túlságosan szegényes, intuíciónk túlságosan csalóka, tudásunk pedig részleges és korlátozott. így aztán leggyakrabban nem is vagyunk tudatában annak, hogy, legalábbis elvben, számtalan, kezünk ügyébe eső gazdagságot és különlegességet ismerhettünk volna meg. Csakhogy az ilyen megismerés iránti igény csak kevesekben él, ilyen kalandba csak kevesen bocsátkoznak, olyan szenvedély ez, amely ritkán jelentkezik az emberben. Amikor a múlton gondolkodunk, a tudást szívesen helyettesítjük hittel. Az emberek mindabban hisznek, ami megfelel nekik. Egy kérdőív kérdésére, miszerint „Hisznek-e még az emberek a reményben?" ezt válaszoltam: A remény szó helyett inkább az esély szót használnám. A remény valamiféle nyájas, meleg, derék dolog, az esély viszont tényszerű, konkrét, mérhető meghatározás. Lehet az életben reményünk úgy, hogy nincs esélyünk valaminek az elérésére, és ilyenkor a reményről kiderül, hogy csalóka, megtévesztő valami. Olyan helyzetek is előfordulnak, amikor a remény szó ironikusan, csúfondárosan hangozhat. Ha például Calcutta szegénynegyedének nyomorultjai közé kerülünk, és siralmas vegetálásukat, valójában agóniájukat látva ezt mondjuk: - Ó, szegénykéim, mit is mondhatnék mást, mint, hogy reménykedni 42
