Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Balázs Imre József: És-és-és (Kovács András Ferenc: Kompletórium)

szükségszerű, hiszen éppen arról van szó, hogy mindenki más-másképpen érzékeli, értelmezi a másik szubjektumot). A szubjektum ilyenformán rögzül: az azonosulás-gyakorlatok közül kibukkanva felfedez valamit, amivel nem tud azonosulni, ami nem-ő. Valami efféle tapasztalatot lehetne talán a kilencvenes évek második felének KAF-versei mellé rendelni. A polifónia visszaszorul, az alakváltoztatások, beszédmód-variációk egyre inkább az egyes versek egymásra-vonatkoztatottsá- gában valósulnak meg, egyre kevésbé a verseken belül. A hagyományosabban lírai formációk közül így egyre inkább a bizarrabb (imitációs) szerkesztésmódok ugranak ki (

Nigra séd farmosa, Negyvenkedés stb.), illetve az olyan nagykompozíciók, mint a Postaréti Symphonia, vagy még inkább a remek Szárszói variációk, amely J.A. kalapját több nyelven, több szemszögből „mutatja" meg.

A Kompletórium „üres helyének" tekintendő természetesen a Lázáry René Sándor-életmű, amely, ha hozzáférhetővé válik egészében, összevetendő ilyen szempontból is a Kovács András Ferenc név alatt megjelent versekkel. Néhány Lázáry-remekmű (például a Makabreus táncza), úgy tűnik, az önmagából (és azonosulásaiból) levezetett szubjektumpozícióhoz áll közelebb.

Ami a KAF-recepció másik oldalát, a fiatalabb költők műveinek „visszhangjait" illeti, a legszembetűnőbb különbség a „mindent kell választani egyszerre"-elv eltűnése. Varró Dániel, Orbán János Dénes és nemzedéktársaik szűkebb körben mozognak, érezhetően vannak kedvenc költőik (még akkor is, ha többek és többfélék). Átíró gesztusaik alapvetően ugyanazon az elven működnek, mint KAF-nál, legfeljebb erőteljesebb náluk a travesztiaszerű célzat. KAF esetében, akárcsak korábban Tandori, Petri, Oravecz értékelésekor a recepció kissé bajban volt, amikor valamiféle tágabb költészettörténeti paradigmába kellett volna őket bevonni. Kulcsár-Szabó Zoltán monográfiájában például kérdésesnek tekinti Oravecz Imre posztmodernségét: „Az 1972. szeptember énmegalkotása és emlékezetstratégiái még beleférnének egy lehetséges posztmodern-keretbe, de az Oraveczre jellemző beszédpozíciók szilárd és általában jelölt értéktudata, valamint az, hogy versei megőrzik a „beszédszerűség" jellegét, már aligha. [...A] verseibe „beleolvasható" önreflexív nyelvi alakzatok is másjellegűek, mint a posztmodern autoreferencialitás gesztusai."11 A lírában persze azért nehéz valamiféle posztmodernség-alakzatokat kimutatni, mert rendkívül problémás műnemi jegyekké (lírává) konvertálni azokat az elveket, amelyek a prózában vagy az elméletalkotói diskurzusokban konszenzusos alapon megragadhatók. Az Európa-centrikus, illetve az Amerikából érkező költészeti paradigmák egyaránt összefüggnek a nyelv, a szubjektum s a kultúra problematizálásával, hatalmas eltérések léteznek viszont a hangsúlyok elhelyezésében, és ennek poétikai következményeiben - a depoetizáltság, totális referencialitás, dereferencializálás, a nyelv szétforgácsolása vagy fikcionalizálása, bár sokszor ellentmondásba kerülnek egymással, egy-egy érvrendszer mentén illeszkednek a posztmodern-értelmezés valamely változatába. KAF esetében is felmerült az igény, hogy beillesztődjék ebbe a vonulatba, de a kritika (egyébként dicséretes módon) vonakodik verdiktumokat adni. „Úgy tűnik nekünk, az intertextualitás itt megjelenő formája nem annyira egy szimpla posztmodern permanencia esete, mint inkább olyan időbeli- „hosszmenti" dia- vagy polilógusok kezdeményezése a hagyománnyal, amelyek éppenséggel nem tüntetik el a formák történetiségét, hanem a rajtuk keresztül való - és csak általuk megtörténő, általuk lehetséges - költészeti memória hagyomány- és kultúrateremtő funkcióját hangsúlyozzák" - írja Kulcsár Szabó Ernő.12 Kulcsár-Szabó Zoltán a KAF műfajsemleges módon való „beilleszthetősége" mellett érvel: „Jellemző, hogy a ma talán egyetlen olyan magyar költő, akinek versei nem mondanak le a műfajjelölő szabályokról és mégis posztmodernnek minősíti a recepció (Kovács András Ferenc), posztmodernségét nem műfaji, hanem általánosabb esztétikai-világszemléleti, illetve műfajsemleges retorikai szinten tudták csak meghatározni elemzői."13 Nyilván csak így járhatott el a recepció, hiszen a magyar költői köznyelvbe, mindmáig úgy tűnik, csak igen kevéssé férkőzött be az avantgárd-hagyomány (és most már egyre nehezebb neki), ugyanakkor azok a lírai formációk, amelyeket német vagy angol-amerikai nyelvterületen posztmodernnek tekintenek, sokkal inkább érintve vannak az avantgárd, illetve a Pound- és Eliot-féle szubjektumfelfogás által. A probléma tehát úgy tevődik fel, hogy bevonható-e a magyar líratörténeti fejlemények központi része ebbe a paradigmába, amelyből a szubjektumpozíciók, az önreflexivitás és még néhány jegy alapján levezethető, amely viszont más nyelvterületeken másféle formációkat helyezett előtérbe posztmodern márkanév alatt. Ha igen, akkor a recepciónak számolnia kell azzal, hogy a magyar lírában a posztmodern valamiért más, és ennek következményei vannak mind a visszamenőleges irodalomtörténeti konstrukciókra nézve, mind a továbbiak szempontjából. Ha nem, akkor úgy tűnik, bizonyos hagyomány-nyelvek elsikkadtak a recepció, a költői vállalkozások számára egyaránt.

92