Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Bombitz Attila: Galambmátrix (Parti Nagy Lajos: Hősöm tere)
Például azt, hogy mindig kettőből lesz egy harmadik. Ahogy a szöveg is két változatban létezik: hiszen az én-elbeszélő jegyzetekből dolgozza meg a szövegét. Miközben pedig kommentál is, már egy másik szöveget olvas. Két különböző szövege van, mivel kettős énelbeszélő: ebből lesz az egymásba átíródó elbeszélés. Melyik az eredeti? Ha tematizálja a tizenkétórás én-elbeszélő e kérdést, előfeltételezi a másik szöveg létét is. Átoperálja a saját szövegét netán? És közben elszámolja magát: hetvennégy levelet tart számon, miközben hetvenöt olvasható a végső (harmadik?) változatban. Ki olvassa és ki írja (cenzúrázza) az én-elbeszélő által írt szövege(ke)t? Miért nem tartja számon az utolsó, hetvenötödik levelet, mely teljes nyelvi átalakulásban mutatja meg a költői ént a maga tökéletes simulékonyságával? Ez az utolsó levél nem elbeszél, ez már életveszélyesen fenyeget, olyan, mintha Tubica Cézár maszkjából dőlne a fajmajom takonyszó, az én-elbeszélő nem kommentál, hasonlat nélkül - és újraolvasás nélkül, mintha ez a levél már túltenne minden botrányon - beszerkeszti számára már nem létező szövegként a többi mellé. Amit nem tartunk számon, nem létezik. Valaki azonban mégis mintha többet tudna a szövegíróknál is. A tizenkétórás elbeszélő bele-belenyúl a saját szövegének tekintett írásokba, megadja például egy Parti Nagy Lajos nevű szerző novellájának, A hullámzó Balatonnak a tömör összefoglalását. Miközben teljes terjedelmében közli a három nagyranőtt hontalan tárcatörténetét. Ugyanakkor a Balatony Lajoska-féle karriertörténetet a galambvilág elbeszélője közli, a tizenkétórás elbeszélő pedig nem emlékszik erre az „álomban látott" mesére. A regényt bevezető két szonett egyike (melyek az előtörténet produktumaiként vannak feltüntetve mint az írói „érdeklődés" első szövegbizonyosságai) beazonosíthatóan a tizenkétórás elbeszélőtől származik, míg a másikat meg mintha már a beszédíró írta volna, hiszen Tubica Cézár maga idézi a versszövegből a „mink leszünk itt minden térerő" című sort a Tisztabúza éjszakáján. A tizenkétórás én-elbeszélő szövegeinek „nyomhagyási" célja megint csak duplikálódik: egyszer arról tesz említést, hogy ő maga szerkeszti meg a végső szöveget, másszor arról beszél, hogy majd egy szerkesztő kezébe jutva, az ezer kérdéssel faggathatná őt - szerkesztés közben. Tehát ő is szerkeszt, s őt is szerkesztik, csak hogy amit ő szerkeszt, az a maga „átírt", jegyzeteiből összedolgozott szövege, s amit egy elképzelt vagy célzott szerkesztő tehetne e kéziratcsomóval, az már feltételezi az „eddigi" szöveg további „átírhatóságát". Ha nem írt bele már eddig is a „galember". Mert arról jobb hallgatni, mert szó szerint el van hallgatva, hogy a végső struktúra, a három részre tagolás attachment-szerű feldarabolása (kilobájttúlsúly?) miért jelez hiányként egy bizonyos rövid üzenetet. („Jobb lesz, ha felosztom három részre, s úgy csatolom a rövid üzenetem mellé.") A könyv reflektált struktúrája nem engedi át a három rész elé helyezett két szonettet üzenetként, mert az ellentmondana a szonettek „üzenetszerűségével" és intratextuális beazonosíthatóságukkal. Tekintsük tehát valódi hiánynak a hiányzó üzenetet, melyet akár megírhat magának minden majdani olvasó. Mert nem tudjuk, kinek a címére érkezik meg a kézirat, kinél „reccsen". Bárkinek is adta fel az én-elbeszélő, a rátele- pedett/benne elhatalmasodott másik én-elbeszélő, a vadgalamblelkű, így vagy úgy, de megalkotja önmaga „felemelkedésének" történetét. Az irodalmi nyelv retorikáját eláruló írástudók legújabb árulásának virulens példázataként. Szebben szólva: a költőből beszédíróvá lett macskajancsik népes táborának görbe tükörképeként egy újabb nyelvkevercs- ben, a nyelv regisztereinek különleges összhangzattanáéban, hol fals és negédes hangok, a hamis retorika teremtik diszharmóniává a világot. E nyelvtekercs galambjai a padlásteret lakják be, s beszédmódjukhoz a kilencvenes évek végi fajmajomféle mobil-világ attribútumai tartoznak, ez a „fent" szorítja felülről az én-elbeszélőt. Helyileg egy Szabadság téri bérházban tágulnak a galambok, melyből az ország szívére lát az ember. Miközben alulról, a pince-világból a Balatony Lajoska nevezetű figura építkezik felfelé, helyileg egy Hajós utcai, Opera közeli bérházból, s sikerül is átmentenie balos retorikáját az éppen aktuális fenti-hatalmi diskurzusba. A pince és a padlás tere közt szorong a még lírai hasonlataival 119
