Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Tandori Dezső: „... inkább csak úgy önmagában...a határban“

men azt: írói feladatát pontosan teljesíti? Borzaszt, de mégis az. Ez történik nála, vele. Erre egy példa ő. Hogyan jár két lábon az abszolútum. Mely mégsem anyag, nem agy-tudás, nem gesztus, erotika, szellemesség. Mégis: maga az irodalom. Még inkább, mint Szép Ernőnél. Szentkuthy író, hát ír. Az irodalommal csinálják egymást. És semmi helytörténet, semmi „itteni létezésünkre ráforgatva az ontológia általánosa" (magamat idéztem). Szentkuthy a Tiszta Típus. Ezért nem fog eljönni belátható időn belül „az ő ideje". Sikere, na ja, „siker", ezért mindenkor teljes: több nem lesz, jobb nem jut neki ennél. De nem szekta rajong érte. Hanem az esztétikai ép ész. Mondjuk: esztétikai. Is.

*

Nehéz, persze, hagyni, félrehagyni „pont ezt" a Szentkuthy-történetet! Miss Deliójával, a három nőtípussal - mellette „távoli hercegnők" és szerelem-feleség -, azzal, ahogy „öngyógyításaid kétségbeejtőek; azok tesznek embertellené, testtelenné. A három üvegcséd ..." Szentkuthy mindig ilyen delejesen konkrét! Még a nevek is: „ ... oxalyn, hydrosyn és minothrax ... " De hogy minden baját ezzel gyógyítja a hölgy, ám megkapja: „sejtelmed sincs lelki és testi okok különbségéről, anatómiáról, bőr és szív, vér és haj különbségéről". Miért, oly sokaknak van „ma" fogalma bármi érdemlegesről, kérdezzük, van? „ ... valami homogén nő-kristálynak, vagy nő-fluidumnak érzed magad ..." És teljesen egyenértékű a vérnyomásmérés, pucitrax, kristály, ilyen-olyan kosztüm „és férfi-ölelés". Miért, Doderer nem azt mondja-e ifjú (férfi) hőséről: azt gondolta? ezt gondolta? még hogy gondolta! hogyan lehet gondolkodásnak nevezni azt, ami a fejében volt; és csak a végén, történetesen a halál közelében, történetesen ez a kedves fiatal fickó igen, de sokan halálukig sem, elkezdett mégis gondolkozni. Doderer hahotázva fogadta, ha valaki azt mondtaa'gy gondolom ... úgy gondolom ... és ez nem szellemi dandyzmus nála, sem Szentkuthynál. Maxima- lizmus. Végtelenül szórakoztató előadásban (Szentkuthynál feltétlenül, ám Doderernél, más mód, szintén).

Helyszínei. Cselekedetei(nk). „Egyik napot a Szent Márk aranypiszkában töltöttem, misét hallgatva, gyónva, litániázva, a hűség fantasztikumát erőszakolva gondolataimba. Másnap a Lidón dideregtem, lesve a filmszinésznőket..." Igen ám, de a realitás: hogy folyton zuhogott az eső, „s még másnap se jött ki lábujjaim közül a sár". Egy meg nem írt cselek- ményű regény (emlékezzünk: történet!) hiperrealista részletei, mondanánk ma. De nem. Maga a regény ilyen, Szentkuthy esszéje, mely nem esszéregény. Hanem létezésregény. Esszéisztikusan.

így fohászkodik is: „Röppenjetek az égnek, erdei madarak, üzenjétek meg az isteneknek, hogy ne jöjjenek apollói gőggel engem feltámasztani, vissza a rossz nominalizmusok és rossz fátum-klisék világába ..." Micsoda át-tekintés! És: „A szárnyuk halkan nyílik, mint egy szem félig-ébredéskor, vagy egy kopoltyú az akvárium üvege mögött ..." Milyen tágas a spektruma! De aztán? „De aztán nagyot lendülnek, mint a hirtelen szélrohamtól a fölborzolt könyvlapok, és viszik a halottak üzenetét a fölösleges isteneknek." Mert minden zöld, térünk vissza a fákhoz.

Ma történetesen eddig jutottunk.

Kevesebb több.

Ám magánál Szentkuthynál az ég világán semmi baj abból, hogy „ilyen sok". Se ki nem zár másokat (e sokságával), se arra ne panaszkodjunk, hogy életünk túl rövid, Szentkuthy túl hosszú lenne.

„Mily vékony a boldogság s az öröm indája", inkább. Miattunk mégis? Vagy reszketeg a fehér szál, átér-e e sötét világon?

107