Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Tandori Dezső: „... inkább csak úgy önmagában...a határban“
a magasabb, fix gátakon zajlított verseny, a Novices' nem novíciák (mily fura volt nekem ez tíz évvel ezelőtt a gátversenyek angliai szentélyében, Chaltenhamben, ahol azt se tudtam, hogyan kell fogadni, elméletben találtam el csak a Szpéró madaram, Nagy Halottam fehérült tolláit idéző Crystal Spiritot, a 27-et a 28-ból), nem, hanem kb. olyasmi, hogy chase versenyen az elmúlt egy (másfél?) évben nem nyert az adott ló egynél több versenyt, a hurdle gátnemben nyerhetett akárhányat, mit tudom én, négytől tizennégy évig terjednek a gátló-életkorok, gát-ló, így értem, a totális vagy túl sok partikularitást felvonultató író önmaga számára a gátló, gát-ló régi vicc; az F egy igen alacsony osztály, még van G és H, a 105-ig „rated" azt jelenti, 0 értékszámú ló is indulhat, de 106-os már nem. Mennyi partikularitás a totalitásban ... s ehhez Neked, Laci, a Balaton felől (felé) zúduló szél, a Badacsony látványa a Külsőhegyi útról, nekem a Füred-Tihany közti száraz nádbugák, a nagy tél a hideggel, a nagy tömeg az ír sörsátrakban (Cheltenham; örültem, ha szabadulok onnét, de még mennyire „novice" voltam lóilag), ám a szépséges angol lankák, a döbbentő élmény, hogy trénerek, tulajok érkeznek helikopterrel, e szúnyogok ott álldogálnak unottan, izgatóan a hatalmas pálya közepén, és a többi. Totalitás és partikularitás, ismétlem. III Az alázat kalendáriuma „(1935-1936)"-os keltezésű. Kis lapozgatás után itt kezdem: „Az ilyen »témák« persze nem kidolgozandó ötletek ... " Itt: Shakespeare és a szerelemnek valami nem is oly bonyodalmas szerpentinje stb. bár a kidolgozásnak valószínűleg nincsenenk belső akadályai, hanem, hogy pontosan határozzuk meg őket: a hipochondria epikus metaforái ... Tessék, épp oda jutnánk értékelésünkben, hogy Szentkuthy a vízjeléig valódi esszéista, „ő maga, az", amikor máris az epikai lehetőségeket villantja. Szennyes hasonlatot hozok erre: Totyi madaram gépelő jobbom kézfejére száll (ez csak ügyetlenül mondható, vagy élet-ügyetlenséget kell híven így kifejezhetnem?), és ülne rajta, míg én Szentkuthyt szálazom, ám orrom a náthám mocskát csorrantja, oda kell szökkennem zsebkendőmért, mire szegény madárkám elszökken( sebaj, jön újra), és mi történt, mi van, mi maradt? Miből? Szentkuthy: „ ... egy-egy intenzív életmozzanat mindig csakis ilyen gyakorlati elképzeléseket, történet-lehetőségeket vált ki, mely lehetőségeket aztán részben erőltetett anakronizmussal, részben meg épp ellenkezőleg: aggályos történet-pszichológiai szimattal, a múltba vetít, titkol és maskarái az ember". Mennyire nem Musil (sem), nem Joyce (!), nem Doderer/epika. Itt valaki követhetetlen gyorsasággal tekint át-végig magán, s hogy lassúbbságunk számára követhetővé váljon, esszéisztikusan beszámol, és nekünk akkor ez, a megkapott lehetőség „túl sok". Túl sok - vagy gyönyörűség, mellyel nem bírunk betelni. Ennyiben eszme-erotikus a Szentkuthy-esszé, ha történetesen nem kifejezetten az. A 22. rész így kezdődik (az iméntiek után): „Zsidó vacsora ... " S végződik: „A tartalmak el is vesztik körvonalaikat a feketekávé után a télikertben: apokaliptikus Isten, konkurencia-nélküli mammut-bank és Európa-pusztító rabszolga-lázadás valami opalizáló azonosság-félébe folynak össze ..." De azért Weöres - igen! Ő és Szentkuthy! Az örökazonosságok! A 23. rész mintha visszacsatolna (hát azért persze, meg van szövődve ez az anyag!): „Hi- pochondriám egyik legkedveltebb téma-metaforája: ... " S jön egy „itáliai" történet, történelmi. A tanulság: „Minden ..." Nem. „Majdnem minden cselekedetem ennek a durva sémának egy-egy elkentebb vagy markánsabb változata". Most akkor a pontosság megváltás a hipochondriában? Vagy újabb hipochondria, az igazi? A kényszer, az a hipochondria, a pontosságé? Vagy épp ez Szentkuthy hatása? Hogy 104
