Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Lengyel András: Az „első fájdalomra eszmélő ember“ (József Attila freudomarxizmusának kérdéséhez)
egyszer már megesett, újból megtörténik. A félelemnek minden oka megvan erre a következtetésre, mert elválhatatlan társa, a gyönyör, azt akarja, hogy amit egyszer már megragadott, azt ismét keze ügyébe kaparinthassa. A gyönyörnek azonban, mely mélyen testi, nem elég az emlékezet, sem a félelemnek belefoglalt intő szava. Azt mondja: Nézd, nemcsak te félsz, az is fél! Adjátok össze félelmeteket, hátha legyőzi a közössé tett félelem a rettenthetetlent! És magába hozzá teszi: Majd én gondoskodom arról, hogy a közös félelem sikeres védekezése esetén egyénileg a tiéd legyek... így jön létre az egyéni emlékezésen túl a történelem" (József 2000. 59.). Amit e gondolatmenet rögzít, az voltaképpen a libidó-ökonómia: a kéj-keresés és kín-kerülés dinamikája. Ugyanaz tehát, amit a Marx szimbolizmusa című följegyzés is rögzít, csak ez kifejtettebb, részletezőbb. S e kifejtettségből következik, hogy egy ponton, „a közössé tett félelem" tézisében a vágy társadalom-konstítuáló szerepe is világosabbá válik. Sajnos, ennek a közössé tett félelemnek a belső szerkezete - más lévén a gondolatmenet célja - a szövegből magából nem bontható ki egyértelműen. A szövegnek egy másik, későbbi helye csak annyit enged kikövetkeztetni, hogy ez a közössé tett félelem valamiképpen eszméket (is) termel, illetve kényszerít ki (vö.: „milyen eszméket vallottak, jobban mondva milyen eszméket vallatott az elfeledetten megbúvó félelem a Victorianus kor költőivel és írástudó olvasóival" [József 2000. 60.]). A gondolatmenet centruma kétségkívül az a tézis, hogy a „gyönyör... mélyen testi", ez a gyönyör elérésére irányuló vágy adja ugyanis az egész folyamat dinamikáját. Ez pedig a „társadalom alapja biológiai" elv variációja, illetve konkretizációja. József Attila számára, jól érzékelhetően, ez a problémakör volt az igazán fontos. Részben, nyilvánvalóan, maga a mélyen testi gyönyör, részben - költőről lévén szó - mindaz, ami ebből a költészet (és létrehozója, a költő) számára adódik. S itt, ezen a ponton következnek azok a distinkciók, amelyek a költő szimbolizmus-fölfogását is megvilágítják. Az alapvető distinkció kétségkívül a közössé tett félelem szereplőinek és a lírikusnak az éles megkülönböztetése. „Lírikus az - mondja József Attila -, aki a közös félelem könnyebbsége kedvéért nem hajlandó - alattomban sem - lemondani az egyéni gyönyörről. A lírikus nem akar emlékezni, a lírában minden fájdalom az én legelső eszméleteként jelentkezik" (József 2000. 59.). Ez a megfogalmazás kétségtelenné teszi, hogy a közös félelem (korábbi, pontosabb megfogalmazásban: a közössé tett félelem) voltaképpen egy, korábbi kínokra „emlékező", kínkerülő elfojtás, „libidó eltolás" - amely bizonyos pragmatikus „könnyebbséggel" jár. A lírikus azonban ebben az értelemben „nem akar emlékezni", nem akar „könnyebbséget" s nem akarja elkerülni a kínokat: „a lírában minden fájdalom az én legelső eszméleteként jelentkezik". A „legelső eszmélet" bevezetése itt megint fontos distinkciót takar; az énnek ez az eszmélete ugyanis még elfojtás előtti, tiszta, az „egyéni gyönyör" teljességére törekvést föl nem adó. („Ezért mondják sokszor gyermeknek a költőt azok a felnőttek, akiknek eszménye - úgy látszik - a halál.") Ám ez, maga a költő is tudta, meglehetősen nehéz és konfliktusos élethelyzet: „A költő fogát csikorgatja és üvölt - lényével eszmél, nem próbálja eszméletét eszére korlátozni. »Bár munkában manapság nincs nemesség - ez csupa munka, csupa faragás« - sziszegi. Mi olvasók - mikor nem olvasunk - tudjuk, hogy ez a fájdalom s a vele szembeszegülő dac s a mindezt szobafoglaló, vagyis társat kereső félelem együttesen az az emberi alak, amely szimbóluma a valóban első fájdalomra eszmélő embernek" (József 2000. 59.). A költészet tehát, e fölfogásban, elsődleges szimbólum, az egyéni vágy történetének szimbóluma. S a költészetnek ilyen fölfogása, függetlenül tárgyi helyességétől, egyben József Attila kései, 1935 nyarán induló költészetének is kulcsát, önértelmező elvét adja. Nagy kérdés azonban, illik-e ez az értelmezés Marxra, lehet-e ilyen értelemben Marx szimbolizmásáról beszélni? Marx, tudjuk, nem költő volt, hanem filozófus, s bár Husserl szerint költészet és filozófia között valami mély rokonság van, József Attila aligha tekinthette Marxot költő-társának. Valószínűbb, hogy Marx szimbolizmusa József Attila értelmezésében 93
