Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Lengyel András: Az „első fájdalomra eszmélő ember“ (József Attila freudomarxizmusának kérdéséhez)
Lengyel András Az „első fájdalomra eszmélő ember" József Attila freudomarxizmusának kérdéséhez 1. A költőnek marxizmus és „freudizmus" kombinálására való törekvéséről rendelkezésünkre áll Erős Ferenc kitűnő tanulmánya, és - ugyancsak az ő tollából - a freudomarxizmus magyarországi történetéről is van már összefoglaló munka (Erős 1992,1986). A József Attila- kutatás mégsem tekintheti befejezettnek, egyszer s mindenkorra „megválaszoltnak" ezt a kérdést. Részben, mert a freudomarxizmus jelensége önmagában is meglehetősen komplikált kérdéskör, részben pedig azért) mert új szövegek kerültek elő, s ezek, mint értelmezésre váró dokumentumok, új problémákat vetnek föl. Az eddigieknél gazdagabb filológiai alapozást kíván magának a József Attila írásaiban tetten érhető freudomarxista orientációnak a kialakulása is, hiszen a pozitív adatok értelemszerűen szilárdabb bázist alkotnak, mint a szükségképpen hipotetikus jellegű, logikai levezetések, s így további új és mélyebb elemzések lehetőségei nyílnak meg. Előadásomban tehát tudatosan törekszem arra, hogy a filológiai rekonstrukció és a gondolkodástörténeti értelmezés lehetőségeivel egyaránt éljek, s e kettős megközelítés eredményeként eddig rejtve maradt összefüggések világosodjanak meg. 2. A freudomarxista orientáció kibontakozásának, eddig is tudtuk, számos előföltétele volt. Ezek egyik legfontosabbika kétségkívül József Attila antipszichologista logicizmusának föladása, illetve átalakítása - enélkül a mélylélektani irányultság kialakulása elképzelhetetlen. Paradox módon azonban ez a fordulat sokkal kevésbé váratlan és „megmagyarázhatatlan", mint föltételezni szokás. Az az antipszichologizmus ugyanis, amely Pauler Ákos hatásaként jellemezte a költő huszas évek végi gondolkodását, valójában egyáltalán nem tekinthető lélektan-ellenesnek. Ezt a költő mintaadó mestere, maga Pauler egy előadásában expressis verbis ki is mondja. Igaz, álláspontja szerint „a psychologizmus két különböző dolgot zavar össze: a lelki élmény időbeli s empirikus lefolyását s annak jelentését", márpedig „a gondolkodásnak lélektani vizsgálata [njem dönthet annak logikai érvénye fölött" (Pauler 1928. 44.). Ám a „psychologiai kutatás philosophiai túlbecsülésének leszállítása nemhogy ártott volna a lélektani kutatásnak - azt inkább jelentős mértékben előmozdította" (Pauler 1928. 44.). S „[hjogy philosophia és psychologia mennyire egymásra vannak utalva, ezt mindennél jobban az a körülmény igazolja, hogy úgy a múltban, mint a jelenben szüntelenül termékenyítő hatást gyakorolnak egymásra." „A phaenomenologiai módszer" például, amely Pauler szerint „a modern philosophiának talán legeredetibb vonása", „Brentano leíró psychologiájából indult ki, amely azután legkiválóbb tanítványai: Meinong, Husserl idevágó törekvéseit eredményezte" (Pauler 1928. 47.). Azaz Pauler számára, a pszichologizmus radikális elvetése ellenére, lélektan és filozófia nagyon is összefüggő és termékenyítő viszonyban állott. S ez a pauleri distinkció József Attilától sem lehetett idegen, hiszen már legelső filozófiai élményei között is olyan szerzők művei voltak, mint például Bergson, akit - konkrétan tudjuk - már 1923-ban is olvasott (Tóth 1980. 72.), s aki húszas évek végi, elméleti megalapozást eredményező tanulmányaiban is hangsúlyosan jelen volt. Az exisztencia és az önlét kategóriák bevezetése (vö. Lengyel 2001) pedig automatikusan a szubjektív tényező szerepének fölértékelődését jelzi. S személyes életének problémái is, hacsak magánemberi - nem teoretikusi 86
