Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Szuromi Pál: Mélyvilági fennsíkok (Vinkler László művészi, szellemi öröksége)

S ha már a rácsoknál tartunk, akkor itt hoznám szóba a Két struktúra című gesztussorozatot is. Már csak azért is, mivel a kortárs művészet már alig-alig bír mit kezdeni korszakunk sivár, embertelen lakótelepi témakörével. Azzal a helyzettel, amelyben egyre nyilvánvalóbbá válik a nagyvárosi emberek otthontalansága, s ezzel együtt a mesterséges környezeti elemek egészségtelen felduzzadása. Nos, Vinkler László vitális művei voltaképp erre az időszerű jelenségre reflektálnak. Adva vannak a mértanias, raszteres képbetétek, amelyek folyton-folyvást amolyan szabadon futkározó, természeti képzetű foltritmusokkal konfrontálódnak. Közben világoló égi lámpás trónol a magasban, akárha az irdatlan éjszaka kellős közepén lennénk. Ahogyan a sötét, csurgatott tusfoltok is a térbeli végtelenség eszméjét idézik.

Mintha a modern szellemiségű művész ezúttal is a természeti jellegű, emberibb léptékű életformára voksolna.

Hagyományőrzés, korszerűség? Ez a kérdéskör ugyanúgy átszövi Vinkler művészetelméleti, mint praktikus grafikai, festői tevékenységét. Pontosan észreveszi: Daumier szenvedélyesen cselekvő figuráiban már az expresszív életérzés huszadik századi előszelei csapkodnak. Miként Courbet spontán, rusztikus tengerképeiben is felfedezi a gesztusfestészet klasszikus alapvetését. Innen adódik, hogy művészetfelfogásában sokkal inkább a történeti kontinuitásra, mintsem a periodikus töredezettségre kerül a nyomaték (L: Évszázadunk stiláris metamorfózisai). Mintegy a szintetikus látásmód elkötelezettje. Az eklektikus, világpolgár Picassóban is fölöttébb respektálja, hogy menthetetlenül magában hordja spanyol, katalán örökségét. Egyszóval: gyökeres alkotó. Nos, Vinkler munkásságában is fel-feltűnnek a gyerekkori, egyben a népies karakterű szegedi motívumok. Csakhogy mindennek azért nincs érdemlegesebb tematikai, formai jelentősége (pl.: Tápai menyasszony). Itt van viszont az antik hagyomány, a görög mítoszok eszmerendszere, amely számára egyszerre kollektív és személyes érvényességű. Olyan, mint másoknak a népművészet kincsestára. Jóllehet a mitológiának nincs különösebb alaki, stiláris konzekvenciája: csupán egy impozáns gazdagságú narratív, szellemi kerethálózattal kell számolnunk. Mégis aktuálisnak, előremutatónak érzem az alkotó tematikai, gondolati és művészi állásfoglalását.

Nincs kizárva ugyanis, hogy globalizálódó világunkban egyre nagyobb becsülete lesz az európaiságot reprezentáló antik gyökereknek.

A kétségekkel küszködő, filozofikus Vinkler többször megfogalmazza: valami átfogó érvényű, szintetikus művészet megteremtése lebeg szeme előtt. Mint oly sok kollegájának. Neki ellenben úgy alakul pályája, hogy valóságosan is át kell élnie az erkölcsi, szellemi pokoljárás gyötrelmes kínjait. De amint kiderült: paradox módon épp ez lett legfőbb alkotói szövetségese. A spontán, automatikus módszerekkel dolgozó fasiszta művész ugyanis jobbára olyanféle esztétikai értékeket tud felmutatni, mint a vele szinkronban munkálkodó Korniss Dezső. Míg figurális, szürrealista rajzai többé-kevésbé Feledy Gyula műveihez foghatók. Itt azonban olyanfajta tragikomikus „emberi színjáték" körvonalai sej- lenek elő, amelyek egészen az emberi világ humánetológiái alapjaiig gyűrűznek vissza. Úgyhogy Vinkler László pályafutásának utolsó évtizedeiben egyféle titkos, kontrasztos cirkuláció zajlik előttünk. Ami a művek egy részén az ösztönszerű, anyagi mélyvilág vizi- onárius üzenete, az a másik térfélen már a természeti és történelmi létezés konfliktusokkal terhes, poétikus tolmácsolása. S ezzel mintha bezárulna, majd kinyílna a kör. A művész legutolsó, befejezetlen képén mindenesetre a következőket olvashatjuk: „A tigris széttépheti a pegazust, a kecske lelegelheti a babérfát, a költő mégis felmegy az Olimposzra".

84