Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Szuromi Pál: Mélyvilági fennsíkok (Vinkler László művészi, szellemi öröksége)

tüzetesebben megismeri Vinkler László ellentétekkel átszőtt, bonyolult életútját, annak másra is rá kell jönnie. Arra, hogy az ő vidéki egyedülléte korántsem szokványos jellegű. Inkább egyfajta minőségi magányról beszélhetünk. Hisz azzal a Kerényivel tudja megbeszélni az antik kultúra, a görög mitológia fundamentumait, aki e témakör legrangosabb európai tudósa. Aki még Németh László érzékeny világát is jótékonyan megtermékenyíti (1.: Magyarság és Európa, 1935.). Mint ahogy művészi példatárában is lépten-nyomon kiemelkedő, korszakos alkotókkal találkozunk. Főként Picasso és Michelangelo izgatja elsőként, de mellettük Giottóval, Dürerrel, Leonardóval, Rembrandttal vagy Cezanne-nal is elmélyülten foglalkozik (L: Stiláris metamorfózisok).

Mintha kizárólagos elkötelezettje lenne a magasrendű szellemi, művészi minőségeknek.

Semmi kétség: az efféle példák gyakran bénítóan hatnak az alkotókra. Melocco Miklós például véglegesen le akarja tenni a vésőt, kalapácsot, amint alaposabban megszemléli Michelangelo műveit. Nos, Vinkler is örökös dilemmák közt vergődik. Nem is egész alaptalanul. Valójában az ő rajzművészete is picassói, matisse-i indíttatású, akárcsak jó néhány kiváló kortársáé (pl.: Hin ez Gyula, Feledy Gyula, Würtz Ádám). Ennek ellenére a szegedi alkotó olyan felszabadultan, olyan tartalmasán rója vonalait, mintha valójában önmaga törvényeit követné. És csakugyan: a remekbe sikerült Adám és Éva „mindössze" csak egy dinamikus, organikus vonalhálóra épül. Mi sem természetesebb, minthogy a szerző a bibliai alapkonfliktust is elénk tárja. De máris továbbmegy. Mert az erotikus, szexuális motívumoknak ugyanolyan jelentőséget tulajdonít, akár a kultikus eseménynek. Ezzel talányos szimbiózist teremt a keresztény örökség és a természeti vitalitású antik, pogány felfogás között. Tudjuk: e történelmi léptékű szintézis Csontváry művészetében realizálódik legelőször. Majd egyre-másra jönnek a hasonszellemű, kitűnő utódok (pl.: Kondor Béla, Szalay Lajos).

Vinkler László kivételes tasiszta, szürrealista korszakában pedig a személyesség és személytelenség különös összjátékát regisztrálhatjuk. Előbbi műveinél, ahol nagyrészt spontán, csurgatásos technikával dolgozik: szinte elbújik a tus, a festékmassza belső önmozgásai mögé. Játékos, fantasztikus látomásai mégis beszédesek. Egy hitevesztett, magányos alkotóról tudósítanak, aki már az anyagi univerzum végtelensége felé kutakodik (pl.: Különös állatok). Vonalas rajzainál viszont nem egyszer az etikus tartású, ítélkező Vinkler lép elébünk. Az Istenek tanácsa például a hatalom csúfondáros természetéről elmélkedik. Nem elég, hogy a domináns fejforma a női üleppel kerül átfedésbe, ám az idő táv- latosabb természetét a szeszélyes léggömbök helyettesítik. Ami annyit tesz: tőle alkalmanként az ironikus, komikus kifejezés sem idegen. Igaz, kritikusai ezt is elvitatják tőle (L: P Szűcs Julianna: A tízesek, Népszabadság. 1982. június 30.). Mintha amolyan sótlan, szellemtelen alkotó lenne.

Holott egy kozmikus dimenziókban bölcselkedő, humanista művésszel szembesülünk Látszólag ugyan a nőiség mibenléte, a testiség misztériuma érdekli legfőképp, bár mindez csak szemléleti alapvetés. Mintegy az állandóság, az örökkévalóság megkísértése. Egészében mégis egyén és közösség, a párkapcsolatok dilemmája kerül előtérbe, nem is szólva az emberi és állati létezés paradox viszonyairól (L: Oidipus, Kora tavasz). Talán épp az utóbbi tematikák árulják el leginkább, hogy Vinkler kivételes elméleti, szellemi pozíciója igenis jótékonyan feldúsítja, elmélyíti művei jelentését. A Capriccio mámoros, egzaltált nőalakja nem csupán a természeti, növényi motívumokkal ritmizál, hanem az állati analógia nyersebb, pusztítóbb energiáit is magába ötvözi. Miként a Trója sorozat kultikus Lovában is érzéki, erotikus fejrészletek tűnnek fel. Most azonban az egymás mellé sorolt emberi és állati szempárokra kerül a hangsúly. Itt az alkotó szinte kafkai felismeréseket sugalmaz „Az állat közelebb áll hozzánk, mint az ember. Ez az a bizonyos rács. Az állattal való rokonságot könnyebb élni, mint az emberrel valót" (Gustav Janouch: Beszélgetések Kafkával, Gondolat K., Bp., 1972., 40. o.).

82