Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
goszláv útlevelünk miatt azonnal félrevezettek, meghurcoltak bennünket, valójában elterelték a figyelmemet az anyaföldtől. Aztán néhány napig Pesten maradtam, majd a Párizsból érkező, mozgószínházas barátommal, Nagy Józseffel indultunk haza boldogan. Ám Szegedet elhagyva: húsz (számokkal: 20) órát araszoltunk a határ felé. És nem maradt más hátra, mint hogy az ajándékba hozott francia borokba öljük keservünket, különben, ezt komolyan állítom, belehülyültünk volna, nekiszaladtunk volna a határnak. Mivel Jutka Pesten maradt, én is Jóskával mentem Okanizsára, szüléimhez, majd még aznap ki a tanyára, ide: a Járásra. Hulla voltam. Majd az egyik hajnali-reggeli sétámon, a kialvó narancsszín mécsest felváltó, megdőlt, semmis kis fa irányába indulva (megközelíteni kerülő nélkül a Sárgaárok miatt nem bírtam volna) egyszer csak, magam is meglepődve magamon: a földre vetettem magam. Zokogva csókoltam meg az akkor birkabogyóval nem körülszórt Nagy fűcsomót, amely minden bizonnyal úgy keletkezett, hogy a parasztok ott, előttünk fényesítették az ekevasukat, és egy földcsomót szépen körülnyírtak, majd benőtték a Járásra különben nem jellemző, ahogy én mondani szoktam: a százszorszép és ezerjó füvek. Még egy mozzanat szorosan a dologhoz, perverz aktusomhoz (anyaország- anyaföld) tartozik. Már nem emlékszem pontosan, Tatán talán pontosabban meséltem el, hogy az a bizonyos mozzanat perverz aktusom előtt - vagy után játszó- dott-e le. A tévé előtt ültem, bután. Egyszer csak az első fogolycsere részleteit kezdték mutatni. A csere a Belgrád-Zágráb autóút erre az alkalomra frissen csíkozott, meszelt kis szakaszán játszódott (a többi rész fel volt törve a tankok, lövegek által, el volt aknásítva, betonsünökkel volt tele). A tévések ott tolongtak közel. Már látszott a libasorban közeledő foglyok sora. Soványak voltak, meggyötörtek, megkínzottak, borostásak, szinte feketék, mint a földből kiforgatott krumpli, minden bizonnyal koncentrációs táborokból szedték össze őket. Az első, ahogyan odaért a határvonalhoz, a mészcsíkhoz, teljesen váratlanul, mindenkit meglepve, a földre (a rossz, a háborúkban tönkrement aszfaltra) vetette magát. És megcsókolta az anyaföldet. Hosszan csókolta. Az egyik fölvételezőnek így volt ideje elébe térdelnie, az arcába közelíteni, hajolni: zummolni. És a fogoly felemelte fájdalmas fejét. És körül a szája, pontosan úgy, mint a bohócoknak: vastagon meszes volt. Az embernek hirtelen az volt az érzése, bekapcsolják a nevető-tapsoló (illetve hát a síró-zokogó) gépeket. Csak most látom, valójában egész idő alatt a Széchenyi-mondatot próbálom cáfolni, ezerjó és százszorszép füvekkel szórva be a szikes semmiséget, e rideg, büdös, nyomorult vidéket, kietlen sós földet, amelytől gyerekkoromban a szó szoros értelmében világnak szaladtam. Majd csak 30-40 év után értettem meg, miért is voltak olyan büdösek, piszkosak a járásszéli emberek, tanyák. Mert nem volt vizük. A szomszédék naponta hordókkal hordták az állatok itatásához a vizet Barát-kútról. Majd csak mi segítünk nekik, a 70-es években (még különösmód ma sem használnak több vizet a maguk részére, mint azelőtt a sivatagi időkben, főleg az állatok itatására használják, fürdeni ma is inkább a Barát-kút vályújában fürdenek... Milyen vidék és milyen szánalmas föld! 33
