Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
Persze Pólyák hihetetlen harcot vív az emberekkel, az elöljárókkal, papokkal. Most azt mondják, dörgölődzött a sarlóhoz és a kalapácshoz. A Kisgazdák hívják, majd jelölik, a MIÉP dolmányt akar neki varratni. Sok nagy művészt ismer, mind jártak nála. Jancsó, Törőcsik, Bessenyei. Latinovits sírjára ő faragta a kopjafát. Ruttkai Éva nekiadta Latinovits zakóját. Nem megy rám, mondja. Akarod? Kérdi. De máris Gajdócsi elvtársról mesél. Nem tudom elképzelni kecskeméti látogatásomat nélküle. Benes, Kiss Jenci, Pintér, Fűzi, Szekér, Iskander és Pólyák. (De persze mindenek mögött ott látom Zám kis alakját, Hatvanit, Budát - és mindenekfelett: Vekerdi Lászlót, Iliát és Sándor Ivánt!) De nem könnyű érzékeltetnem, hogy én nem egy egzotikus muksót látok Pólyákban. Munkáinak egy része, még legkevésbé népszerű behemót fejei, kedves szobrászaim sorába emeli őt. Milyen megrázó, félkész, még kezetlen Krisztusokat láttam nála. Milyen autentikus vonulatát munkáinak az ólak irányában, ahol már tombol a Zöld angyal. Számomra mégis legfontosabb Tóth Menyhérthez fűződő barátsága. Nem véletlen, hogy Menyus szinte fiát látta benne. Menyusról én bizonyos dolgokat, ami lehet egy kritikust nem is kell hogy érdekeljen, (pedig hát a börtönön kívül csak így, félbohócként, majoránna termesztőként, piktorként, lakodalmi zenészként maradhatott tiszta), de egy magamfajta kevertműfajban mozgó figurát igen, immár csak tőle tudhatok meg. Menyus gyakran járt be Miskéről. Estére már leggyakrabban beszívott az öreg. Én csak szépen felültettem a motoromra és kivittem hozzánk Matkó-pusztára. Egy alkalommal cérnát kötött a Menyus ágyával szembeni Szűz Máriát ábrázoló kép sarkára, és a szekrény mögül észrevétlenül mozgatni kezdte. Amikor Menyus észrevette, úgy megijedt, hogy elrepült a műlába. Felugrott és kiabálni kezdett: megjelent neki a Szűz Mária! Egyszer, mint Krisztust hordozta körül Menyust a tanyákon. Az emberek elhitték, hogy valóban Krisztus toppant be hozzájuk, hiszen olyan arca volt Menyusnak, olyan jelenség volt, hogy ha nem a Krisztust, akkor az ördögöt látták benne. Volt amikor a nők emelték le a bicikliről és jól megmarkolták neki a zsinórját. Csak úgy visított a gyűrött kis öreg. A tanyák meszelt falai mindig megihlették. Pólyák fantasztikusan tudja utánozni fehérről, mint olyanról szóló csodálatos monológjait. (Talán éppen egyidőben történt mindez Veszelszky fehér korszakával.) Engem is lefestett, meséli. Egy nagy rózsaszín hólyagot kanyarított. Én is elkészítettem az ő szobrát. Meséli, akkor már Pesterzsébeten laktak, az Angyalkával. Elvittem nekik a szobrot. De nem voltak otthon. Az ajtó mellé állítottam. Amikor hazaértek, Angyalka föl akarta emelni. És a lábára esett. Eltörte az ujját. A szobor hamarosan az ólba került. Menyus azt magyarázta, gömbölyűre kellene faragni a szobrok talapzatát, akkor nem törte volna el az Angyalka ujját. Meséli, utánozza, hogyan harmonikázott. Hasonlóan énekelhetett, mint az a fotós (Miltényi fedezte fel, írta meg számomra megrendítően - egyes fotói olykor Artaud-ot idézik nekem), aki különben sokban rokon vele, szintén harmonikázott stb. Én is azt szerettem volna, ha Wilhelmem (a fotóst akkor még sajnos nem ismertem) hozzájuk hasonlóan él, énekel. 20
