Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)

egy bárányért. Állandóan a nyakában tartotta. Hogy a legvégén szépen a prímás nyakába akassza, mint valami drága, élő prémet és beleimbolyogjon, bukjon a délibábba. A cigányok csak akkor kezdtek hányni. Hányni a napba. Nem mondtam, hogy ne nyeld egészben a csevapot, a combokat!, szólt a prímás a nagybőgősre.

Többször veszem észre, azon töprengek, ki kellene mennem az országútra. Megvárni a Mikit, ahogy elhalad itt a nagy akváriummal. Mire ideér, valóban elnehezül, megtelik. Ismerőseim közül később Nagy Józsefnek volt a legszebb akváriuma, Párizsban, a Gambetta és a Porte de Lillas között, már közel a Pere Lachaise-hez. Hónapokat ültem mellette. Végül, mesélte, vissza kellett vinniük. A szűk, piros szőnyeges lépcsőházban Döbrei Dénessel szállították le. Ez a két akvárium-szállítás, a horizontális és a vertikális, valamiféleképpen nálam egymásra csúszott. (És hát különben is vannak még akváriumos történetek.)

A befelé, a Járás közepe felé forduló kanális mellett van egy kis, rövid szikes út. Sehol sem virágzik ki olyan tisztán. A szik. Mert virágzik. A só. Selymesen. Nem kristályosán, mint az adriai sópárolókban, ahol szüretelik a sót. Igen, úgy mondják: szüretelik. Talán korai gyerekkori élményem miatt (ómamával kijártunk sziksót söpörni a Járásra mosó-, illetve szarszappan főzéshez) kezdtem aztán annyira vonzódni az adriai sópárolókhoz. Bem, akinek a nővére Koperban él (Bem is sokat dolgozik egy Koper feletti szamáristállóban - ki hinné, hogy ezek a tiszta képek éppen egy szamáristállóban születnek, de hát a szamáristállók, tudjuk mindig is szent helyek voltak...) mondja, hogy Koperben már lebontották a sópárolókat, beépítették a helyüket, Porecben vannak még régi sópárolók, oda viszik a néprajzosokat (az öreg mesterek megtanítják őket sót párolni), turistákat... Az a pannonfenéki selymes sós utacska az én: Taóm. A túloldalon szürke gém, kócsag áll mozdulatlan.

Voltam benn a Stendhalban. Ruzóval. Éjszaka segítettünk vöröshagymát lopni. A sötétben hallottam, ahogy szegény Ruzo, hátán a nagy zsák vöröshagymával, le-föl kel, ide-oda gurul. Sasa, a Stendhal gazdája (gazdájának a fia pontosabban) Vukovárnál harcolt. Ö vidám történeteket mesél. Belgrádban leszidott egy hugyozó szerbet. Nem szégyelled magad, milyen csetnik vagy, az út mellett hugyozol! De aztán gyorsan továbbhajtottam, tette hozzá. Szegeden villával hánytuk a Marlborós stexeket. Majd ő játssza az egyik főszerepet fiam Nyári mozijában, amit nagyrészt itt filmeznek a tanyánkon, meg a Barát-kútban, ami a mi privát fürdőszobánk különben.

Nagyanyámat itt, Oromról lejövet bombázta halálra a dinkatök, miközben Kracsun nagyapa az Isonzónál harcolt. A hét gyerek (apám volt a legfiatalabb) Ancsán Ilka nagynénire maradt, aki úgy határozott, beadja őket a lelencházba. De akkor, a hat gyerek végett, hazaengedték az Isonzótól a nagyapát. Itt henteskedett, a Kracsun-tanyán az Alsó-Járásszélen. Csak apámat adták be a városba, bentlakónak a Bata vaskereskedésbe. Később apám testvére a Donnál maradt. Apámnak sikerült lelécelnie a Petőfi brigádból. Két jó ismerőse volt a partizánok között, meséli, együtt tornázott velük. Az egyik adott neki valami bumaskát, a másik meg azt kérdezte tőle, hogy ugye, Matyi te magyarosítottad a nevedet? A nyolcvanas évek elején egyszer bőrgyógyász költő barátommal és fe14