Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - László Ferenc: Bartók Erdélye – Erdély Bartókja
László Ferenc Bartók Erdélye - Erdély Bartókja mi n természet nyomán alkotunk" Bartók Béla, 1928 A bánsági születésű Bartók Béla első találkozásai Erdéllyel esetlegesek voltak, s nem sok igazi öröme tellett bennük. Apja 1888-ban bekövetkezett, fájdalmasan korai halála után, amikor édesanyjának kenyérmunkát kellett vállalnia és az elárvult család elbúcsúzott a nagyszentmiklósi gazdaiskola igazgatói lakásától, Bartókék hányattatott vándoréveknek néztek elébe. Ezek során a tízéves kisfiút a történelmi Erdélyhez földrajzilag is, szellemében is közeli Nagyváradon, a premontreiekhez íratták be második osztályos gimnáziumi tanulónak. Egy nagynénjénél lakott, aki szeretettel gondoskodott róla. A befeléfordulásra hajlamos fiúnak, aki először kellett, hogy huzamosabb ideig nélkülözze édesanyja közelségét, bizonyára jót tett az öt unokatestvér közösségével való meghitt azonosulás, ha már az iskolában boldogtalannak érezte magát, és képtelen volt a beilleszkedésre. Zenére a székesegyház karnagya, Kersch Ferenc oktatta. O volt Bartók életében az első hivatásos zenetanár. Rengeteget tanult tőle, s még maradt volna bőven mit tanulnia, ám, mivel iskolai előmenetele gyenge volt, május 1-én kivették a gimnáziumból és hazavitték a mamához, aki akkor épp Nagyszöllősön tanított. Az 1892-93-as tanévben Bartók Pozsonyban ismételte meg a másodikat. 1893 őszétől Bartókné az észak-erdélyi Besztercén tanított, s fiát a helybéli, német nyelvű, evangélikus günnáziumba íratta be harmadikosnak. Bartóknak nyelvi nehézségei nem voltak, hiszen a családban németül is beszéltek, s jól is tanult, eladdig, hogy áprilisi elbocsátó igazolása szerint a 44-es létszámú osztály ötödik tanulója volt. Zongoratanára nem volt ugyan, de egy Schönherr nevű, hegedülő erdész személyében jó kamarazenészre lelt, akivel Beethoven-szonátákat is játszottak. A besztercei epizódnak 1894 áprilisában Bartókné Pozsonyba való kinevezése vetett véget. Összefoglalólag elmondhatjuk, hogy a Nagyváradon és a Besztercén töltött hónapok nem múltak el nyomtalanul a serdülő Bartók fölött, de aligha ébresztettek benne rokonszenvet Erdély iránt. Erdély szellemiségével kerek tíz évvel később, 1904 nyarán találkozott, a Gömör megyei Gerlicepusztán. Az ifjú zeneszerző és zongoraművész, a budapesti Zeneakadémia végzettje, oda vonult vissza gyakorolni és komponálni. Egy ugyanott nyaraló budapesti családnak volt egy székely cselédje, Dósa Lidi, aki szívesen énekelgetett a gondjára bízott gyermekeknek. Bartók felfigyelt rá, és hét - vagy annál több - dalát lekottázta. Ezek a legkorábbi Bartók- gyűjtötte népdalok. A Kodállyal közös Egyetemes Népdalgyűjteménybe is bekerültek. A későbbi székelyföldi gyűjtések anyagához képest nem különösen értékes egyedek, de arra alkalmasak voltak, hogy az immár okleveles zongoraművész és zeneszerző érdeklődését felkeltsék, és hogy elindítsák a népzenekutatói pályán. A felfedezés Bartók zeneszerzői műhelyében is kamatozott. Még ott, Gerlicepusztán megírt egy Székely népdalt (Piros alma leesett a sárba...). Ez a legkorábbi népdalfeldolgozás a magyar zenetörténet Bartók Béla és Kodály Zoltán fémjelezte újkorában. Jellegzetesen századfordulós zene: már nem egészen a 19. szá2000. március 25-én, Bartók 119. születésnapján, a Debreceni Egyetem Konzervatóriumának hangversenytermében tartott előadás szerkesztett szövege. 91
