Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Gáll Ernő: A regionalizmus kihívása
bé határozottan elutasítók köréből kerültek ki. Szenvedélyes pro- és kontra-érveket váltottak ki azok a kérdések, amelyek a régió határaira, jellegére és jövőjére vonatkoztak. Mit jelentett, mit jelenthetett akkor a közép-európai gondolat? Hívei nosztalgiákat követtek, avagy utópiákat kergettek? Történelmileg kialakult társadalom-gazdasági és politikai struktúrákat fejez ki ez a fogalom, vagy pusztán irodalmi-művészi, építészeti stílust, ízlést-e, egy végérvényesen letűnt kor bizonyos rétegeinek életérzését idézi-e fel? Noha e kérdések napjainkig sem találtak egyértelmű válaszokra, maga, az őket kiváltó helyzet már nem létezik. A szovjet birodalom összeomlott, a közép-keleti országok elindultak a demokratikus átalakulás, a jogállam építése útján. Az európai integráció részeivé szeretnének válni. A tragédia, sőt, a tragédiák mégsem tűntek el. Sok - a Kundera-féle esszé táplálta - várakozás ugyanis illúziónak bizonyult, s a kiábrándulás, a csalódás ezen a téren is lehangolóan, demoralizálóan érvényesül. Temessük-e el végérvényesen Közép-Európa eszméjét? Soroljuk-e be a többi levitézlett utópia közé, vagy - az eddigi kudarcok ellenére - mint jövős alternatívához, továbbra is ragaszkodjunk hozzá? Talán bizonyos vonatkozásban revízióra, korszerűsítésre szorul? A régi - többnyire válasz nélkül maradt - kérdésekhez tehát újabbak kerültek, s a most bekövetkezett tragédiák szintén megoldást követelnek. A jövő felé mutató katarzisokat igényelnek. * Bármennyire is sürgetőek ezek a feladatok, a kiútkeresésben vissza kell térnünk Kundera és társai koncepciójához. Vissza kell kanyarodnunk az egyébként tovább gyűrűző vitákhoz. A The New York Review of Books szerzőjének víziójában földrészünk nyugati és keleti része között található ama középső térség, amely kulturálisan a Nyugathoz tartozott, ám politikai szempontból a Kelet bekebelezte. E felosztást megalapozó ismérvek között a köz- művelődést megkülönböztetett fontosságú hely illette meg. Közép-Európa - Kundera szerint - mindenekelőtt a kultúra s a sors közösségében rejlik, s amikor a szovjet totalitarizmus elleni magyar, lengyel és csehszlovák felkeléseket méltatta, a bennük munkáló közösségi, kulturális emlékezés hatékonyságát emelte ki. Közép-Európát a hozzá képest teljesen más, tőle idegen orosz civilizációtól óriási távolság választja el. Míg az előbbit a legkisebb területen elérhető legnagyobb változatosság jellemzi, az utóbbi a legkiterjedtebb helyen megvalósítható legkisebb eltérésre, valójában a minél következetesebb uniformizálásra törekszik. Közép-Európát állandóan változó határok között, közös sorsban osztozó nemzetek lakják, amelyek ugyanakkor a túlélésért küzdenek, s eközben egymással is szüntelenül konfliktusokba keverednek. Hányatott, nem egyszer tragikus történelmi múltjuk, az elmaradottság okozta hátrányok ellenére, ezek a népek - főként a múlt századfordulón - virágzó kultúrákat hoztak létre, s ezeket - minden súrlódás, minden ütközés ellenére - számos azonos emlék, probléma és hagyomány táplálta. A gótika és a barokk limesei egybeesnek a Közép-Európa határaival, ám kereteik között a legmodernebb eszmei-művészi újítások is honosokká váltak. A Nyugat - állapította meg Kundera - leírta e köztes országokat, ám a Keletnek átengedett zóna sorsában - cseppben a tenger - egész Európa sorsa sejlik fel. E fejtegetések mai felidézése érthetővé teszi számunkra, miért bizonyult - mint már jeleztük - a térség értelmisége befogadásukra oly fogékonynak. Milan Kundera, Vaclav Havel, Adam Michnik, Konrád György és mások Közép-Európája jellegzetesen értelmiségi aspirációkat tolmácsolt. A gondolat s a kritika szabadságának, az egyéni-közösségi autonómiáknak a vágya, a nemzeti hagyományokhoz és az önazonossághoz való ragaszkodás, a hatalom állította tabuk, a különböző cenzúrák eltávolításának a motivációja feszült bennük. Ezért ítélhetjük találónak Konrád György felfogását, aki Közép-Európa újrafelfedezését kiváltképp értelmiségi gondolatként és akcióként értékelte. Ebben az uralkodó ideo82