Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VIII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

amely nincs, azaz, nem látni, s rajta az egyre gyérülő, egyre kisebb állat- és embercsoportot. - Egy ideig még bírják a férfiak és a tevék. A teve akár három hétig is elvan víz nélkül. És nagy utat képes megtenni - ötszáz kilométert vagy még többet. És a nősténytevének végig van néhány csepp teje. Ez a három hét a felső határ, amennyit a férfiak és tevék kibírnak, ha egyedül maradnak a földön. - Egyedül a földön! - kiáltott fel Hamed, s hangjában kétségbeesés bújkált, mert éppen ez az, amit egy szomáli nem tud elképzelni: egyedül maradni a földön. Ember és teve vándorol tovább kutat és vizet keresve. Egyre lassabban, egyre kimerültebben haladnak, hiszen lábuk alatt izzik a föld a nap füzében, mindent áthat a pokoli forróság, minden szikrázik, lángol - a kövek, a homok, a levegő. - Az ember és a teve együtt pusztul - mondta Hamed. Ez akkor következik be, amikor teljesen elapad a teve teje, tőgye kiszárad, berepedezik. Embernek, állatnak általában marad még annyi ereje, hogy elvánszorogjon valamilyen árnyékig. Később aztán így találnak rájuk - ott fekszenek holtan az árnyékban vagy ott, ahol az ember azt hitte, árnyék van.- Tudok erről egyet s mást - szakítottam félbe Hamedet - saját szememmel láttam Ogadenben. Teherautókon jártuk a sivatagot, hogy összeszedjük a haldokló nomádokat, és a godei táborba vigyük őket. Engem teljesen megrázott az, hogy ahányszor haldokló szomálikra és velük pusztuló tevéikre bukkantunk, azok az emberek az istennek sem akartak megválni állataiktól, pedig biztos halál várt rájuk. A Save humanitárius szervezet fiatal aktivistáival voltam ott, akik erővel vonszolták el a nomád pásztort a tevéjétől - mindkettő már csak csontváz volt - és vitték az átkozódó embert a táborba. Nem hosszú időre egyébként. A tábor lakói napi három liter vizet kaptak mindenre: ivásra, főzésre, mosásra. Napi ételadagjuk fél kiló kukorica volt. Ezenkívül hetente kaptak egy zacskó cukrot és egy darab szappant. Nos, a szomálik még ebből is tudtak spórolni, eladták a kukoricát és a cukrot a táborban kódorgó kereskedőknek, és félrerakták a pénzt, hogy új tevét vehessenek és elmenekülhessenek a sivatagba.

Nem tudtak másként élni.

Hamed nem csodálkozik. - Már csak ilyen a mi természetünk - mondja, de nem rezignáltan, inkább árnyalatnyi büszkeséggel. A természet olyasvalami, amivel nem szabad szembeszállni, nem kell arra törekedni, hogy megjavítsuk vagy hogy függetlenítsük magunkat tőle. Természetünket az Isten adta, tehát tökéletes. A szárazság, a forróság, az üres kutak és a vándorlás közben bekövetkező halál is tökéletes. Nélkülük az ember nem érezné aztán az eső igazi gyönyörét, a víz mennyei ízét, a tej életadó édességét. Az állat nem tudna örülni a lédús fűnek, a rét illatának. Az ember nem tudná, mit jelent hideg, kristálytiszta víz sugarában állni. Eszébe sem jutna, hogy ez maga a mennyország.

Három óra van, a hőség lassan enyhül. Hamed föláll, letörli verejtékét, megigazítja turbánját. Indul, hogy részt vegyen a felnőtt férfiak gyűlésén, a siren. A szomálik fölött nincs semmiféle hatalom, semmiféle hierarchia. Az egyetlen döntéshozó szerv az ilyen gyűlés, amelyen bárki szót kaphat. Az összes férfi közösen meghallgatja a gyermek felderítők jelentéseit. A gyerekek ugyanis

75