Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VIII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
Felszabadító Hadsereget (SPLA), amely ellenőrzése alatt tartja a déli területek többségét. Hosszú háborúról van itt szó, amely hol erősödik, hol ellanyhul, majd újra fellángol, s bár oly régóta tart már, nem hallottam, hogy bárki is meg akarná írni a történetét. Európában minden háborúval könyvek tucatjai, dokumentumokkal teli levéltárak, külön múzeumi termek foglalkoznak. Afrikában semmi ilyesmivel nem találkozni. A háború itt, még a leghosszabb és legnagyobb is, hamar a feledés homályába merül. Nyomai már másnapra eltűnnek: a halottakat azonnal el kell temetni, a felégetett viskók helyére újakat kell építeni. Dokumentumok? Itt ilyesmi soha nem is volt. Nincsenek írásos parancsok, vezérkari térképek, rejtjelek, röplapok, kiáltványok, újságok, levelezések. Nem szokás naplót vagy emlékiratokat írni (legtöbbször egyáltalán nincs is papír). Nincs hagyománya a történetírásnak. Egyébként is - ki végezné el mindezt? Itt nincsenek adatgyűjtők, muzeológusok, levéltárosok, történészek, régészek. És jobb is, ha a csatatereken nem lábatlankodnak ilyenek. A rendőrség azonnal felfigyelne rájuk, börtönbe kerülnének, és kémkedés vádjával főbelőnék őket. Itt a történelem váratlanul jelenik meg, mint deus ex machina, betakarítja véres termését, elragadja az áldozatokat, és nyomtalanul eltűnik. Ki ő tulajdonképpen? Miért éppen minket sújtott kárhozatos varázslatával? Nem jó erre még gondolni sem. Legjobb, ha nem firtatjuk a dolgot. Térjünk vissza Szudánhoz! Az a háború, amely nemes jelszavakkal, egy fiatal állam drámájaként indult (Észak: meg kell őriznünk az ország egységét, Dél: a függetlenségünkért harcolunk), idővel eltorzul, s olyan háborúvá válik, amelyben különböző fegyveres kasztok saját népük ellen, felfegyverzettek a fegyvertelenek ellen harcolnak. Mert ez az egész egy szegény országban, éhező emberek országában zajlik, ahol ha valaki fegyverért, bozótvágó késért és géppisztolyért nyúl, azt elsősorban azért teszi, hogy élelmet szerezzen, hogy jóllakjon. Itt a harc egy marék kukoricáért, egy tál rizsért folyik. És mindenféle rablást csak megkönnyít az, hogy óriási területű, utak, összeköttetés, kommunikáció nélküli országról van szó, ahol a lakosság kis közösségekben, elszórtan él, s ilyen körülmények között az útonállás, fosztogatás, banditizmus büntetlenül folytatható, hiszen nincs semmiféle ellenőrzés, felügyelet. Háromféle fegyveres erő létezik ebben a háborúban. Van a kormányhadsereg - a kartúmi elit eszköze amelyet az államelnök, Omar al-Bashir irányít, s amellyel több hivatalos és titkos rendőrség, muzulmán testvéri közösség, magánhadsereg működik együtt. Ezzel a kormányerővel állnak szemben a John Garang ezredes vezette SPLA partizánjai, és az SPLA-tól elszakadt különféle déli formációk. S van végezetül egy harmadik kategória - a megszámlálhatatlanul sok ún. militias - vagyis fiatalokból (gyakran gyerekekből) álló paramilitáris csoportok, amelyek törzsi alapon szerveződnek különféle helyi bandavezérek parancsnoksága alatt. Ezek a bandavezérek, a helyzettől és a remélt haszontól függően, hol a hadsereggel, hol az SPLA-val működnek együtt (a militias Afrikában az utóbbi évek termése, olyan anarchizált, agresszív és növekvő erő, 69
