Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

„Nagy a pofád - meredt rá álmatagon N. - te vagy az ugye, aki egykori mesterét vallatta, s így sebesült meg?" „Én vagyok" - bólintott Gelu, megtapogatva az arcán újra izzani kezdő sebhelyet, s egy új üveg bort ragadva fel, mohón ivott, miközben én újra magamon éreztem N. firtató tekintetét, rázott a hideg és nem tudtam mi lett volna jobb? ha akkor azonnal elragad a váratlanul megjelenő és a részeg társaság dorbézolását megzavaró, a szemtanúkat őrületbe kergető Drakula vagy, ha kihasználva N. tábornok figyelmének ellanyhulását, felállók, s zavartan motyogva valamit kimegyek a vécére, beülök a kocsiba és megpróbálok elaludni. Nem tudtam eldönteni, kitől félek jobban: a homálygróftól vagy a patkányarcú tábornoktól, ráadásul, miközben óvatosan igyekeztem elkerülni N. gyanakvó tekintetét, állandóan önkéntelenül is B. tábornokot láttam, amint fején a fehér bu- gyogóval, röhögve és fújtatva lovagoltatja a kigyúló arccal sikoltozó lányt, s csak onnan sejthettem, hogy mindez nem hathat kimondott újdonságként ebben a társaságban, hogy rajtam kívül nem nagyon tűnt fel senkinek; senki nem figyelte őket; senkit sem lepett meg az a nem éppen egy dorbéz társaságban végzendő, csöppet sem rendhagyó dolog, amit egyre közönségesebb hangokat hallatva, magukat láthatólag nem zavartatva végeznek, még annyi fáradtságot sem véve, hogy kitámolyogjanak a konyhából, és egymást átölelve andalogjanak fel a lépcsőkön az éjsötét kastélyba, s keressenek egy üres szobát, és egy megfelelő méretű ágyat!... Nem, ők kihívóan éppen itt és így, mások előtt, s velünk egy fikarcnyit sem törődve kéjelegtek, de, döbbentem rá rettegve (és felkapva a fejem) nehogy B. tábornok a kéj elmosódó hullámzásai közepette észrevegye,hogy önfeledten bámulom, mintegy meglesem intim pillanatait, vojőrködöm, s mindezt nehogy félremagyarázza! - egy pillanatra N. sötét, sunyi és gyanakvó szemébe meredhettem, irtózat fogott el és borzalom - mindez csak nekem számít kihívó és szokatlan viselkedésnek; itt, ebben a körben teljesen természetesnek tűnik, az is lehet minden sikeres vadászatot így ünnepelnek meg, örvendezve az elejtett vadnak és a vadásztrófeának, és amíg arról igyekeztem meggyőzni a blazirtan figyelő, patkányképű N.-t a hazai börtönreformok éceszgéberét, ezt a volt kisinyevi elvtársai szerint is kicsinyes, bosszúálló, aljas és sunyi biboldósakállt, hogy „nem, Drakulának nincsen patája, már hogyan is lehetne, hiszen a sötétség engem látogató kísértő fejdelme nem ördög, s ennek következtében természetesen kénkő- szaga sincsen, honnan is lenne? Esetleg kripták és kínkastélyok illatfelhőit érzékelhetné az, aki velem ellentétben ilyesmikre is tudna figyelni, de én mindég annyira be vagyok szarva, bocsánat a kifejezésért, amikor megjelenik, hogy mindenre tudok figyelni, csak a szagára nem!", s miközben ezeket hadartam behízelgő, lágy hangon, elkerülve a tábornok gyanakvó pillantásait, egyre a B. tábornok bugyiálarcos arca és a sikoltozó kipirosodó leányzó kitátott szája lebegett előttem, és amikor a fényben megvillant a részeg leány ragadozókéra emlékeztető, fogpasztareklámra illő, szép, fehér fogsora, rájöttem, hogy abban, miszerint a homálygrófnak patája van-e vagy nincsen, egyáltalán nem vagyok biztos, hiszen ezideig egyszer sem volt érkezésem komótosan megvizsgálni Drakula lábait; hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, ha a kíváncsi generális megkérdezi, hogy báli fekete lakkcipőt visel-e vagy ellenkezőleg, fekete lovaglócsizmát, karmokban végződő vasmarkának szorítását viszont már többször is érzékelhettem,

22