Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

ve, tenyere hátával törülgetve meg száját, erős és csengő hangon mondotta el, hogy kik vagyunk, s azt is, hogy minket Páun ezredes küldött, de nem tudta folytatni, mert a patkányarcú, sunyi emberke legyintett, „még csak ti hiányoztatok innen!" - mondta lekicsinylőén, és figyelte tovább a medvetermetű B. tábornokot, az akkor hadügyminisztert, aki egy fiatal lánnyal ölelkezett az asztal sarkán, nagy szőrös mancsát a vihogó, láthatóan nagyon részeg fekete hajú lány pucér tésztaszínű mellére szorítva. „Ácsi" - ordított fel hirtelen, és ő is felénk fordult - valószínűleg abban a pillanatban fedezhette fel az idegen arcokat - pattintott uj- jával, és poharát felemelve biztatni kezdett, hogy igyunk egy pohárkával az egészségére, mert ő is iszik a miénkre, nagyon fontos neki a szocialista haza helyi ökleinek az egészsége, akár két-három pohárral is hajlandó erre inni, feláldozza magát értünk!... Gelu rávigyorgott a tábornokra, a kezében lévő, félig már kiivott üvegből töltött két pohárba, az egyiket ő ragadta fel, a másikat én, s ittunk a tábornok elvtárs egészségére, aztán a cigányok újrakezdték vad és barbár muzsikájukat, s mi fáradtan bámultuk a szédelgő, álmatagon pörgő párokat, miközben nyugtalanítóan magunkon éreztük B. tábornok gúnyos és N. tábornok megvető tekintetét, s igazán nem tudtuk mit is kellene most csinálni? Hol is kellene lenni ebben a pillanatban, csak azt, hogy hol nem kellene, itt, pontosan itt, ebben a füstben úszó konyhában, a részeg tábornokok között; úgy éreztük - ezt később Gelu is megerősítette! -, hogy elvesztünk, szakadék szélén egyensúlyozunk ugyan még, de egyetlen rossz mozdulat, egyetlen félrelépés, és menthetetlenül alázuhanunk az alattunk ásítozó iszonyú mélységbe. Gelu poharát letéve, lesunyt fejjel újra enni kezdett, mohón rágva a húst, de nekem úgy ment el az étvágyam, ahogyan jött, még magamba erőltettem a rendkívül ízletes gulyáslevesből néhány kanállal, aztán eltoltam magam elől a tányért, s csüggedten bámultam magam előtt az abrosz különös formájú italfoltjait, amelyek ismeretlen földrészek körvonalait rajzolták fáradtságtól égő szemem elé, s már-már arra gondoltam, hogy valami ürüggyel mégiscsak kimenekülök innen, vissza a kocsinkhoz, és megpróbálok aludni, amikor felemelkedett a kötekedő kedvében lévő N. tábornok, és szilárdnak tűnő léptekkel, savószínű szemét ránkszegezve indult meg felénk; és azt, hogy ő is alaposan a pohár fenekére nézhetett már, csak eszelősen csillogó tekintete árulta el; vizslatón meredt ránk, ahogy az osztályellenségekre szokott a kihallgatószobában, kedves tartózkodási helyén, és csak úgy foghegyről, lekezelően, a társalgás látszatát megőrizve megkérdezte, hogy hogy van az ő nagy barátja, a jó, szerény, erényes és serény Páun ezredes? „Bizonyára jól" - válaszolt azonnal Gelu szolgálatkészen és újból felugorva katonásan vágta össze a sarkát. „Honnan tudod, amikor itt vagy?" - kérdezett vissza alamuszin a közeledő tábornok, mire a medvetermetű hadügyér fülsértőén röhögni kezdett, s teli szájjal jelentette ki - az ölében ülő lány közben húsdarabokkal tömte, mint a kacsát -, hogy „ám lám ez is csak az ő régi benyomását igazolja, miszerint az állambiztonság angyalai mindent tudnak, az állambiztonság angyalai mindent látnak és mindent hallanak, igaz ugyan az is, hogy más szempontból jegyezzük meg, bizony ördögök ezek az angyalok, ha nem is azok, amelyek mostanában, ebben a békés hegyi falucskában kóricálnak, halálra rémítve a békés lakosságot!..."

20