Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)
kiütött rajtam vasgárdista atyám természete és a klerikális reakció hálójába kerültem. A keresztet tehát hol az ingem alá rejtve hordtam, hol az ágy alatt, vagy jobb esetben a párnám alatt rejtegettem, a fokhagymakoszorúkat viszont az orvostisztek is látták, össze is vigyorogtak a hátam mögött, és a tükörből jól láttam, hogy kezükkel félreérthetetlen jeleket tesznek, világos célzásokat elmeállapotomról, s tenyerük mélán húzva el homlokuk előtt, mutatták, hogy vége! menthetetlen vagyok! most már bizonyosan be fogok golyózni! a fokhagymakoszorúkat viszont ennek ellenére mégsem vetették le; az igazgató orvosezredesnek ugyanis az volt a véleménye: ha használni nem is használ, ártani semmiképpen sem árt, s amikor töredelmesen vallottam be be neki négy szem közt, egy kiadós, gyónással is fölérő beszélgetés során, hogy démonom, a sötétség fejedelme az ő irányítása alatt álló kórházban sem hagy békén, hol magas, fekete köpenyes behemótként röhög az ágyam fejénél, vagy a szobám sarkában - láthatólag nem is igen törődve a fokhagymakoszorúkkal „és a kereszttel!" - mondta ő, nem, nem megrovóan, csak sokat sejtetően, s onnan jöttem rá, hogy valóban mindent tud! - hol pedig madárként, otromba, hatalmas, torz, fekete madárként kóvályog a szélrázta, süvöltöző lombok között a parkban; vannak viszont teliholdas éjszakák, amikor a környék kutyáit őrületbe kergetve farkas képében surran ide-oda a szökőkút körül és kékes-lilás-fekete szőre szinte világít a szűrt ezüst holdfényben, s félelmetesen csillannak meg fehér fogai, amikor a telehold bohócképére vicsorítva, hosszadalmasan és fájdalmasan kezd orgonálni, hogy a kutyák behúzott farokkal húzódjanak vackukra és reszkethessenek, míg csak el nem halkul a szörnyű üvöltés... Amikor viszont emberi alakot öltve, a fal mellett szobrozva röhög rajtam, beszél is hozzám a hahoták kényszerszüneteiben, de szavait nem értem, idegen nyelven hablatyol; madárként viszont felrebbenve a fák közül sokáig kóvályog a part felett, mintha vadászna, s mindég hirtelen tűnik el, mintha csak a holdfénybe szívódna fel; farkasként pedig legvisszhangosabb és legkeserűbb áriája közepén tűnik el, átmenet nélkül, úgy, hogy üvöltésének törmelékei még a levegőben kerengenék, s a kutyák - és ezt is jól látom ablakomból -, nyugtalanul ide-oda tekintgetve, behúzott farokkal nyüszítve és a földet kaparva, stentori hangjától és általuk csalhatatlanul érzékelt jelenlététől félőrülten még sokáig vonítanák; az irigy és telhetetlen hold pedig szégyenében, kétségtelen vereségét beismerve felhők mögé rejtőzik, a félelem martalékául dobva darab időre a sötétségbe vesző tájat... így beszéltem, az ezredes komoran hallgatott, nem tett egyetlen megjegyzést sem, ha a vakbelemre vagy a sérvemre panaszkodom máris irányított volna a műtőbe, így viszont tehetetlen volt, zavarában még a kereszt birtoklását sem hányta a szememre, láthatólag arról is azt gondolta a maga pragmatikus módján, hogy ha nem is használ, ártani mindenesetre nem árt, újabb súlyzózásokat és újabb és újabb hideg vizes fürdőket, újabb testedzéseket írt elő, és elbocsátott a szobájából, csak az ügyemet továbbra is nagy szívén viselő Fanéi - a főszakács - próbált megmenteni, s mivel látta, hogy sűrű hálószövésű depresszió menthetetlenül bekerít, a szomorúság és a rémület pedig foglyul ejt, és lelki felépülésem dolgában nem tartotta elég erősnek magát, főképpen testi táplálásomra helyezte a hangsúlyt, s ez az őrjítő és egyre több időmet fölemésztő futások, súlyzózások, 8
