Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: A természet, az idő és az ember (Szepesi Attila kisprózájáról)

ötvenes évek végén járt gimnáziumba. Van egy érdekes eszmefuttatás arról, hogy egy mai magyar embernek a honfoglalásig visszamenően tizenhatbillió őse volt, s bár ennyi ember megközelítően sem élt a földön, „mégsem lehetett másként". A gondolatmenet természetesen a költői szabadság jegyében formálódik, a tündérmesék lidércei elevenednek meg, de talán mégsem ártana utalni arra, hogy az ellentmondás könnyen feloldható. Az ősök családfája ugyanis nem piramisszerű: ahogy haladunk visszafelé az időben, egyre több helyen szerepel ugyanaz az ős. A Kárpát-medence összlakossága a honfoglalás óta csak néhányszor százmillió, még ha hozzászámoljuk a bevándoroltak távol maradt őseit, akkor is.

Legendákat oszlatni olykor keserves dolog, de nem ártana újragondolni a Füst Milánnal kapcsolatos emlékeket. Valóban az ő sétáit szemlélte az ötvenes évek végén a gimnazista? Füst betegségeivel kapcsolatban sok mindent leírtak már, ekörül is sok a legenda, de tényszerű, hogy 1953-ban oly erőssé vált mozgásszervi betegsége, hogy az utcán tolókocsival közlekedett. 1958-ban egyébként a belvárosból a második kerületbe költözött. Az életrajzi emlék fontosságán ez semmit sem változtat, s a megírás érzékletességén sem.

S általánosítva is elmondható: az Erdőmaszkok tárcáit az írói személyiség varázsereje formálta maradandóvá. Hozzájárulva ahhoz, hogy egy nagy hagyományú, de évtizedekig Csipkerózsika-álmot alvó műfaj ismét megelevenedjen. S nagy erővel sugározva azt a világképet, amelynek középpontjában nem a hagyományaitól elszakadó, s így pusztulásba rohanó emberiség áll, hanem az, amelyik belátja, hogy jövője csak akkor biztosított, ha megőrzi szerves kapcsolatát múltjával és a természettel.

93