Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: A természet, az idő és az ember (Szepesi Attila kisprózájáról)

a világkép mutatkozik meg a korábbi Szélrózsa (1994, Liget Könyvek) és az újabb Erdőmaszkok (1999, Kertek 2000) lapjain, mint a tucatnyi verseskönyvben. Ebben az értelemben Szepesi Attila költői prózát ír. Egyébként igazi próza ez, s nemes hagyományhoz köthető: a tárcához. E műfaj maga is összetett, s ekként határhelyzetű. Hol tisztán a szépirodalom, hol inkább a publicisztika a meghatározó benne. Belefér a műbírálat, a kommentár, az elmélkedés, a szórakoztató csevegés, a novella. Az Erdőmaszkok anyaga igazi szépirodalom. A novellisztikus elemek sem teszik tárcanovellákká az egyes írásokat, ez még leginkább az önéletrajzi elemeket a középpontba állítókról mondható el. Bármi is az egyes darabok témája, mindegyikre jellemző a személyesség. Nem valaki, hanem egy magyar író, gondolkodó ember jár-kel magyar tájakon, elmélkedik a múlton, a jövőn, olvas könyveket, néz festményeket, hallgat zeneműveket, beszélget emberekkel, s közben kibontakozik egy élete delelőjén túljutott, a kilencvenes években élete hatodik évtizedében járó költő lelki alkata, gondolkodásmódja.

Pedig látszatra elegyes és alkalmi írások gyűjteménye ez a könyv. Valójában minden alkalom - kirándulás, séta, olvasás, emlékidézés stb. - ugyanazt a személyiséget találja meg, s az ő megnyilvánulását igényli. Az első ciklus Az alkimisták városa a régiségbe süllyedt Magyarországgal, annak tájaival és kultúrájával foglalkozik. Bornemisza Pétertől Kazinczyn át Czóbel Minkáig, az „alkimista" Selmecbányától az egykori budai Ördögárokig és a pesti Duna-ágig. A második rész címe: Töklámpások. Az önéletrajzi jellegű, a legszemélyesebb kapcsolatokat kifejező írások kerültek ide. Szó esik a beregszászi kisgyermekkorról, a pesti gyermek- és ifjúkorról, a szegedi diákévekről, mai élményekről, például egy igazi szilva- lekvárfőzésről, s a szerencsétlen sorsú szegedi költő-társról, Petri Csathó Ferencről. A harmadik rész, a Szaturnusz ünnepe gyűjti össze a festészettel kapcsolatos írásokat. Szepesi Attila kamaszként festőnek készült, később magyar-rajz szakos diplomát szerzett, tehát valódi szakemberként közelíthet, s ugyanakkor szépíróként Goya, Gulácsy, Mednyánszky és mások, köztük maiak művészetéhez. A negyedik nagy fejezet címe: A zöld küszöb. Itt találhatók azok az írások, amelyek a legközvetlenebbül fejezik ki az általam kiemelt természet, idő és ember kapcsolatrendszerét, hangsúlyosan megőrizve a személyességet, s nem titkolva el az emberiség jövőjét illető súlyos aggodalmat sem. A befejező ötödik rész, a Tücsökrekviem hősei ismét írók és alkotásaik: Mikszáth, Babits, Hamvas és Weöres, a kortársak közül Temesi Ferenc, Benkő Attila, Fábián László. Nem bírálatok ezek, hanem érzékletes portrék.

Visszatérve a negyedik fejezethez: mit fejez ki A zöld küszöb? A természet és az ember egymásrautaltságát az időben. A kiindulópont a pálos szerzetesek története. Ez az egyetlen magyar alapítású rend. Kolostoraik rendre „a zöld küszöbön" voltak: „Azon a valódi és képzetes ponton, ahol a civilizáció és a tenyészet összetalálkozik." Vagyis „ahol a természet meg a szellem egymásra néz. Ahol - egy lépés előre - és az emberi hemzsegés világa következik, egy lépés vissza és a hátrálót elnyeli a jeltelen vadon..S ez az a pont, „ahol a kettős csábítás egyensúlyban marad. Ahol a külső és a belső világ harmóniája kiteljesülhet." Jelenünkre vonatkoztatva baljóslatú jelképpé válik a felszámolt, elveszített zöld küszöb: az emberiség a növekedés, a „fenntartható" növekedés bűvöletében rohan a feltartóztathatatlannak mutatkozó biocídium, a pusztulás felé.

Szepesi Attila - Hamvas Béla által is megerősített - felfogása szerint azért is van ez így, mert az emberiség zöme jelenleg a modern lineáris időszemléletben él, elvetve azt a tradicionális ciklikusát, amely fel tudja kínálni a remény elvét is. Ha ehhez hozzágondoljuk azt is, hogy Európában utoljára a középkorra volt jellemző a ciklikus időszemlélet, s ennek lényege a természeti és emberi lét folytonos reprodukciója, továbbá az ember halál utáni örök életének ígérete; a reneszánsszal induló újkorral elterjedő lineáris időszemlélet viszont a fejlődéselvet, s ennek következtében az evilági „üdvözülés" lehetőségét állította középpontba, a természetben élő embert a természet urává téve, akkor a tézis azt fejezi ki,

90