Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

rabszolgakereskedelmet sem ismerték, amely más afrikai népek lidércnyomása volt. Az első európai, aki 1894-ben eljutott Ruandába, egy G.A. von Götzen nevű német utazó és katonatiszt volt. Érdemes megemlíteni, hogy a gyarmatosító nagyhatalmak már nyolc évvel korábban, amikor a berlini konferencián felosz­tották egymás közt Afrikát, éppen a németeknek juttatták Ruandát, amiről egyetlen ruandait sem értesítettek, még a királyt sem. A banyaruandák gyarma­tosított népként éltek éveken át úgy, hogy erről mit sem tudtak. A németek egyébként később sem sokat foglalkoztak ezzel a gyarmattal, az első világháború után pedig el is veszítették Belgium javára. Hosszú ideig a belgák sem tanúsítot­tak itt különösebb aktivitást. Ruanda távol, jó 1500 kilométernyire volt a tengeri kikötőktől, azonfelül, s ez a lényeg, nem számított gazdag országnak, hiszen tu­lajdonképpen semmiféle fontos nyersanyagot nem találtak a területén. Mindezek következtében a banyaruandák évszázadokkal korábban kialakult társadalmi be­rendezkedése ebben a hegyvidéki erődítményben változatlan formában marad­hatott fenn egészen a XX. század második feléig. Ennek a berendezkedésnek szá­mos, az európai feudalizmusra emlékeztető vonása volt. Az országot arisztokra­táktól és ősi nemesektől körülvett uralkodó irányította. Ők együtt alkották az uralkodó tutsi kasztot. Legnagyobb és tulajdonképpen egyetlen gazdagságukat az állatok - a zebu tehenekből, ezekből a hosszú, kardformájó, szép szarvat viselő tulkokból álló csordák - jelentették. A teheneket nem ölték le - érinthetetlen, szent állatoknak tekintették őket. A tutsik a tehenek tejével és vérével táplálkoz­tak (a vért a dzsidával felmetszett nyaki ütőérből tehénvizelettel tisztított edé­nyekbe engedték). Az állatokkal a férfiak foglalkoztak, a nőknek tilos volt a tehe­nekhez közelíteni. Mindennek a tehén volt a mértéke: a gazdagságnak, a tekintélynek, a hatalom­nak. Minél több tehene volt valakinek, annál gazdagabb volt. Minél gazdagabb volt, annál több hatalommal rendelkezett. Legtöbb tehene a királynak volt, az ő csordáit különleges gondoskodás övezte. A nemzeti ünnep fénypontját a királyi emelvény előtt évente megtartott tehénseregszemle jelentette. Az uralkodó sze­me előtt ilyenkor milliónyi tehén vonult el. A felvonulás órákig tartott. A tehenek óriási porfelhőket vertek, s e porfelhők mérete a monarchia jólétének bizonyíté­kául szolgált, magát az ünnepséget pedig többszörösen megénekelte a tutsik pa- tetikus költészete.- A tutsi? - hallottam gyakran Ruandában. - A tutsi leül háza küszöbére és né­zi, hogyan legelnek csordái a hegyoldalakon. Ez a látvány büszkeséggel és bol­dogsággal tölti őt el. A tutsik nem pásztorok, nem nomádok, még csak nem is állattenyésztők. Ők ál­lat-tulajdonosok, ők alkotják az uralkodó kasztot, az arisztokráciát. A hutuk ezzel szemben sokkal népesebb, a tutsiknak alávetett földműves kaszt (Indiában wajsiami a nevük). A tutsik és hutuk között hűbéri viszonyok uralkod­tak - a tutsi volt a hűbérúr, a hutu pedig a vazallus. A hutuk a tutsiknak alávetett földművesek voltak. Terményeik egy részét uruknak adták a gondoskodás és a használatra kapott tehén fejében (tehene csak a tutsiknak lehetett, a hutuk csu­pán bérelhették uruktól az állatot). Minden úgy volt, mint a feudalizmusban - ugyanaz a függés, ugyanazok a szokások, ugyanolyan kizsákmányolás. 67

Next

/
Thumbnails
Contents