Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Részletek Balázs Ferenc és Christine Frederiksen levelezéséből (A leveleket az angol eredetiből fordította és közzéteszi: Vallasek Júlia)
Nem is azért gyötör a kétség, mert nem tudom, mit tegyek. Akarom, hogy társam legyél az életen át. Akarom, hogy velem jöjj Erdélybe. Kétségeim forrása az: nem tudom, te mit akarsz, hogyan választasz? Vajon, az volt-e életed célja, hogy ellmgyd barátaid, rokonaid, hazád és válassz más nyelvet, más hazát, más kultúrkört, más hagyományokat, más eszméket? Te, gazdag, fejlett ország leánya, gondoltál-e valaha is arra, hogy úttörőként éljél egy nép körében, amely intelligens, jó- akaratú és művészetszerető, de nemigen részesedik a civilizáció és egy fejlettebb kultúra áldásaiból? Akkor felelj, ha kész a válaszod. Holnap, ha már holnapra elkészül, egy hónap, vagy egy év múlva, ha sokáig tart, míg megfejted, mivé fejlődött a magocska a te szívedben. De azt is tudnod kell és ebben sose kételkedj: valódi, igaz volt a barátság és az egyetemes szeretet, amelyről beszéltem. En még most is így érzek, nem tehetek róla — irántad és minden lány és fiú iránt, aki nyílt szívvel jön felém. A barátságunk semmiképpen nincs veszélyben. Talán meggyőződünk arról, hogy jobb, ha a virág meghal. És a virág tán meg is hal egy fagyos hajnalon. De a barátságunk sosem halhat meg. Azt hittem, mindenről beszéltem már neked, ami érdekel, ami foglalkoztat. A nagy célokról, amelyeknek szentelem magam, a gondokról, amelyek látogatnak, a kedvtelésekről, amelyek felvidítnak, mint fehér vitorlák a zord tengert. Akár egy öreg utcai énekes, aki minden dalát elénekelte már, olyan voltam. Most látom csak, mekkorát tévedtem. Még soha nem beszéltem neked a hajóról, mely kettőnket egy távoli országba visz, sem a szívről, mely egy kis családot melegít majd. EB. 55
