Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Rendkeresés
val ad ki egy kerek történetet - több mint négy évtized után is megérne annyit, hogy egy önálló írást szenteljek reá. Meg is fogom ezt tenni belátható időn belül. Ezúttal - megemlékezésül - csak röviden, roppant takarékosan, az aprólékos részletek mellőzésével szólok róla. Rabtársaim zömével együtt mezei munkát kellett végeznem. Úgy is mondhatjuk: gyalogrobotot. Borsónyüvés, kapálás, kukoricatörés, répaszedés - ilyesmi. Mikor minek jött a sora. Enni azt kaptunk elégséges mennyiségben. (A koszt minőségéről most ne essék szó.) Munkaidő? Ha nem idegenkedném a pontatlan, túlzó, hatásvadászatra törekedő szófordulatoktól, úgy is mondhatnám, hogy húztuk a belünket látástól-vakulásig. Maradjunk azonban - a szikár valóságnak megfelelően - annyiban, hogy a belünket legfönnebb a nyárvégi dizentériajárvány idején húztuk (akkor aztán lépten-nyomon), a munkát pedig kinn a helyszínen, valamelyik tábla szélén pontosan napkeltekor kezdtük el, s akkor fejeztük be, amidőn a Nap korongja a láthatárral egybeolvadt. Közben: koradélelőtt negyedórányi reggeli, délben pedig félórányi ebédszünet. Politikai és köztörvényes elítéltek együtt meneteltünk gyalogszerrel a korhánypusztai tábortól 2, 3, vagy akár 4 kilométernyire - mikor hová vezényeltek bennünket. Napirendünk egyébként nagyjából a következő volt: hajnalban ébresztő, majd tisztálkodás, sorakozó nyitáshoz, létszámellenőrzés, reggeliosztás, sorakozó induláshoz, kivonulás, munka. Munka végeztével: bevonulás, még a táborkapu előtt létszámellenőrzés, tisztálkodás (csak hideg víz volt), vacsoraosztás, vacsora, mosogatás, sorakozó záráshoz, létszámjelentés, zárás, takarodó. Fegyőreink - talán a hajdani pásztorősöktől megörökölt áttekintő képesség jóvoltából - szerencsére nem álltak oly hadilábon az őrizetükre bízott embertömeg számbavételével, mint pl. a szovjet hadsereg számszakilag olykor félanafabéta altisztjei: számlálásunkat a kapun befelé jövet fölényes rutinnal még menetközben megejtették, csak nagyritkán gyötörvén bennünket az újraszámlálással. Annál többet vettek ki belőlünk a folytonos sorakoztatások. Főleg a zárás előtti sorakozó tartott rendkívül sokáig: jelentéstétel végett meg kellett várnunk a központi táborból érkező börtönparancsnokot. Öreg éjszaka lett, mire az egész napi munkától, órákig tartó sorako- zástól kitikkadt rab ágynak dőlhetett (vagy fölmászhatott rá - ha történetesen a felső jutott neki). Sötéttel riasztott föl bennünket az ébresztő csengő utálatos berregése, s kezdődött minden élőiről. Nyár derekán hosszú a napvilág s még eléggé kurták az éjszakák, így hát nemigen alhattunk túl sokat: úgy 3-3 és fél órányit - ha semmi nem jött közbe. Hosszan lehetne még sorolni - akárcsak első világháborús öreg baka a múlhatatlan frontélményeket ám megemlékezésül legyen elég most ennyi. Fiatal voltam, alig 21 esztendős, ráadásul - szerencsémre - az átlagnál valamelyest keményebb fából. Kibírtam hát - az itt fel nem sorolt bajokkal, viszontagságokkal, nyavalyákkal tetézve -, kibírtam maradandó testi-lelki károsodás nélkül. Néha - mint ma is - meg-megfordul a fejemben: az akkori magamhoz képest kereken háromszor annyi idősen, most vajon kibírnám-é? Őszintén szólva: nem sok kedvem támad rá, hogy újra kipróbáljam. * 25
