Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Balázs Attila: Valóban mi lesz velük

Ensemble of Chicagón át (éppen ezek egyike tiltakozott a dzsesszre való szűkítés ellen!) - a helyi erő Argyelán Tiborig, Tickmayer Tikiig és Boris Kovacig. Nem utolsósorban a mindig megjelenő magyar-magyar különítmény változó tagjaiig, akiket ugyancsak nem tudok itt mind felsorolni. Kapásból mondom a gyakori neveket: Szabados György, Dresch Mihály, Grencsó István, Benkő Róbert stb. Tehát a Gyuri, a Misi, a Pisti, a Robi stb. Gerő, Baló és még többen. Szóló, duó, trió, kvatró... Tapsvihar garantált.

Aztán meg - a hajnalba mosódó órákban - jött a jam, azaz a dzsemszessön. Vagy a rádió klubjában, vagy a Telepen, a szocreál, suvick-szagú, mozis Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben - szemben a kancsal albán burekossal. Híggal és töménnyel, vágnivaló cigifüstben. A tapsvihar itt is garantált vala. Itt (vagyis ott) hörgött, üvöltött és sikított egy éjszakán át Ladik Kati pl. a bevörösödött fejű Phil Mintonnal (a Filiszterűző ír Mentollal), a közönségen erőt vett a delirium, ugyanakkor tudta, a közönség, hogy amikor az előzőek kifáradnak, a Dresch-Grencsó kettősre még mindig lehet számítani.

Mit is mondjak, volt valami büszkeségféle a kebelben, ahogy a szerb emberek - közöttük elsősorban a dzsesszbolond Jovica mozigépész, aki egyszer valahol, pár perc erejéig együtt énekelt Ella Fitzgeralddal, a továbbiakban aztán a Jovica Fitzgerald nevet viselte, s felkerült a Tolnai-hősök lajstromába is - imádták Dresch-t és Grencsót. Ott, egy mára már lerobbant, lerobbantott, kifújt, sokágú kardjába dőlt, jórészt szétrohadt, elenyészett jugó világban. Azokban a füstbe ment nyolcvanasokban, amikor a szkipetár burekos még gondtalanul vacakolhatott a túrós és más burekjaival, hogy reggel jóllakhassunk a készítményével. Joghurttal gyógyítva a macskajajt, intermezzóként a következő sörig, bármiig. A következő muzsikáig.

Hejmen, azok voltak az idők! Fű meg fa. Levegő, réz és bőr. Pozitív energia, de nem akarom patetikával eltaknyolni talán jobb sorsra érdemes szövegem.

Jovica Fitzgerald elismerésül mindig kezet csókolt a zenészeknek. Ma is emlékszem gyöngyöző fejének tetejére, ahogy összeszorított bokával, esetenként facsiptetős, kikopott nadrágjában meghajol a számára istenek előtt. És akkor egyik reggel sírni kezdett Jovica. Mondták, bepicsázott, ami oké, nem is állt távol az igazságtól, ám Jovica alligátor-könnyei valamiféle balsejtelmet árasztottak, megfoghatatlant és értelmezhetetlent.- Mikor jönnek el megint hozzánk ezek a finom úriemberek? - kérdezte könnyein keresztül, annak az embernek a tekintetével, akit talán nem is annyira haza kellene kísérni, mint inkább az elmeosztályra. - Mikor?

És aztán tényleg elérkezett az, amikor a zenészek nem jöttek többé. Aki meg volt, az is elment. Egyedül maradt Jovica Fitzgerald, az éneklő mozigépész. A maga katatón helyzetében.

Arra nem emlékszem pontosan, vagy arra sem, de mintha Chet Baker is itt valahol az időben, vagy az elkövetkezőkben ugrott volna ki az ablakon, pontot téve ide - a maga halálszaltós módján. For all we know.

S akkor most én is elbőghetném magam, aztán kész. Holnap úgyis dagadt szemekkel ébredek. Am hozzáfűzném még azt, hogy a zenészeket leszámítva, bőven voltak emlékezetes határon túli látogatói is az újvidéki fesztnek, köztük

17