Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Toldi Éva: „mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”

munkás-alaphelyzete. Az itthoni otthon talanságélmény verse lett a Kormány eltűrésben, a hazájukban hazátlanok közérzete, a sehol otthon nem levés dokumentuma. Legjelentéktelenebb sorai is másként hangzanak ma, más az akusztikájuk, mint amikor először olvastam őket: „nem merni lehunyni szem / hallani egér kapar".

Kisebbségi léthelyzetünk verse a Konnám/eltörésben. Annak ellenére, hogy sehol sem olvasom benne: kisebbség, nemzetiség. Ilyen szempontból mára szinte közhelyesen aktualizálható. Természetes, hogy nemcsak önértékei miatt olvassuk, hanem magunkat is olvashatjuk benne.

A nyelv elvesztésének, és azzal együtt az identitás elvesztésének a verse a Kormányellö- rcsben. S a sokszor idézett két sorban sem a konkrét, mai csatatér értendő, hanem a mindenkori csataterek, évszázadunk mindig téves csataterei - ha egyáltalán vannak értelmes csataterek. Egyvalami azonban bizonyos, s ez telíti kisebbségi létérzéssel is egyúttal a verset: az „úgyis". Az „úgyis" a beletörődés szava, a „nem lehet másként" kifejezése, úgyis téves lesz, bárhová megyünk, úgyis belehalunk. Nem a bizonytalanság verse ez, a kijelentések keményen, határozottan kopognak, a vershős története célirányosan vezet az öntudatos „én lenni"-től az úgyis minden mindegy lelkiállapotig, az én teljes elvesztéséig, amikor már „nem gondolni kollektív / nem gondolni privát". A kisebbségben élés, az idegenbe szakadás csupán az elfogyás elodázása, ez az a kevésbé látványos csatatér, ahol előbb a nyelv vérzik el. Ezért említettem az előzőekben, hogy hiba volna csupán a polgárháború előérzetének minősíteni a „csatatér" említését, ami a tévéhíradók véres képsorait villantja a mai olvasók elé. Mert itt nem csupán a brutális, fizikális térélményről van szó; az identitásvesztés úgyszintén pusztuláshoz vezet.

Ha pusztán a testvérháborút jósolná meg ez a nevezetes, agyonidézett két sor, akkor nyilván megnevezhetné a költő a szemben álló feleket is. Erre azonban nem történik utalás a sorok között sem. Ezt a kérdést tovább árnyalja az a tény, hogy tíz évvel később nagy poémát írt Tito elnök halálának ihletésében, mint jelentős alkotást Bori Imre 1982-ben megjelent jugoszláviai magyar irodalomtörténete is megemlíti. Politikai kényszer nem játszott közre a megírásában. Egy normális világban természetes jelenségnek számított a nyelvi és vallási tarkaság, az írók kommunikációja, nemcsak az országon belül, hanem fordításokon keresztül ablakot nyitva a világirodalom aktuális jelenségei felé.

Ide kapcsolódik Kormnnydtörcsben manapság kevéssé emlegetett dimenziója is: a vers nagyszerűségét akkor érthetjük meg igazán, ha nem tévesztjük szem elől, hogy 1971-ben írta, amikor a jobb élet utáni vágy csábította az embereket Nyugatra, a nagyobb egzisztenciális biztonság reményében. A hetvenes évek eleje gazdasági tekintetben aranykornak számított, és viszonylagos szellemi szabadságot tapasztalhatott éppen Domonkos István nemzedéke azokban az években, amikor a délszláv kultúrák, elsősorban a szerb és a hor- vát közvetítésével a nyugati irodalom kortárs alkotásaival is megismerkedhettek. Ne feledjük, hogy akkor a jugoszláviai magyarságnak nem az volt az egyetlen lehetséges alternatívája, hogy Magyarországra települjön át. A világútlevél birtokában a szociális előbbrejutás helyzeteit a Nyugat szabadon kínálta. Nem a polgárháhorú előérzete miatt lettek százezren vendégmunkások, majd állampolgárok még a hetvenes években Németországban, Svájcban, Svédországban. Ebből adódik viszont az anyanyelv elvesztésének félelme. A költő ugyanis személyesen tapasztalhatta, miként romlik idegen nyelvi környezetben a magyar nyelvtudás, és ott érezte maga körül annak rémét, hogy nem is olyan sokára, talán már belátható időn belül a saját identitását is fel kell adnia. Svédországba költözése után már nem írt semmit. Pontosíthatnánk ugyan ezt a kijelentést, hogy írt ugyan azóta még egyetlenegy verset, amely színvonalában meg sem közelíti korábbi munkáit. Ennek azonban már nincs jelentősége. Elmúltak végérvényesen a hetvenes évek, s ami megmaradt nekünk: ez a vers, ez a két sor. És az úgyis téves csataterek.

8