Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - A JÖVŐ SZÁZAD IRODALMA - Fried István: A jövő irodalma: az irodalom jövője

Monarchia nagy- és kisvárosi kultúráját nem a kutatást tette divatos témává, hanem az a feltámadt olvasói-szépírói érdeklődés, amely az alrégiók önismeretéhez elengedhetetlenül szükségesnek vélte az egykor létező, végképpen a II. világháborúval szétrobbantott multikulturalitásba való mélyebb belepillantást. Talán az eddiginél jobban kellene tudomásul venni, legalább a mi régiónkban, hogy a legkülönfélébb nemzetiségű szerzők számolnak ezzel a többnyelvűséggel, a nyelvi művelődések együttélésével, azok egymáshoz képest komplementer voltával. Az olasz Fulvio Tomizza meg a szlovén Kajetan Kovic, a hor- vát Nedjeljko Fabrio meg a lengyel Galícia-irodalom, nálunk már 1955-ben Szántó György lugosi helyszínű Csőd című regénye meg a szerb Danilo Kis és Bosko Krstic, hogy csak néhány nevet hozzak elő, s mindezek mögött az egykori Trieszt, Isztria, Budapest, Prága, Bécs, Lemberg, Zágráb, Eszék, Szabadka kultúrájának izgalmas tarkasága, amelynek hagyománya a szókincstől a városrendezésig, az operettől a magatartásformáig fölismerhető. Részben ennek a hagyománynak köszönhető, hogy megrögződött és megőrződött valami, ami valóban regionális, és ami továbbírásra tart igényt. Megint Paz, Mexikóra koncentrálva, de a korszak irodalmának üzenve: „A modern ember észelvűségével széttagolta a mítoszt, anélkül, hogy széttörte volna. Erkölcsi, politikai és bölcseleti felfogásunk közül több csupán új kifejezése oly tendenciáknak, amelyek korábban mitikus formákban testesültek meg. Korunk racionális nyelve alig fedheti el ezeket a régi mítoszokat". S hogy e mítoszbefogadás és mítoszképződés irodalmi művek révén továbbra is működteti az irodalmi mechanizmus résztvevőit, abban éppen a századfordulós és még régebbi regionalitás művészete föltárulásának van nem csekély szerepe. S most mellékesen, szinte lábjegyzetbe kívánkozom soha annyian (irodalom)elméleti-bölcseleti műveket nem olvastak, mint mainapság. Soha oly programszerűen nem közelítettek egymáshoz a költői meg a kritikusi szövegeket (talán csak Friedrich Schlegel, aki szerint a költészetet csak költészet által lehet bírálni). A „primer" textusok iránti csökkenő érdeklődés szinte párhuzamos a „szekunder" textusok iránt tanúsított növekvő érdeklődéssel, amennyiben még minden esetben tartható ez a különbségtétel. Roland Barthes remek S/Z-je legalább annyira, ha nem jobban szól Barthes-ról, mint - érzésem szerint - Balzacról vagy a Sarrasine-ről. Nem örülök nagyon a följebbi olvasói fejleménynek, de nem esem kétségbe. A kritikusi kishitűség meg a kritikusi túlzott magabiztosság egyszerre van jelen; az irodalomelmélet olyannyira szubverzív lett, oly „forradalmár" vagy csupán „revoltáló" forrásokból táplálkozik, hogy e tekintetben a szépirodalom nem tud, de talán nem is akar vele lépést tartani. A nagy (irodalmi) mű a nyelv, önnön nyelve, a maga tér- és időelképzelése ellen lázad, a társadalmi tematika ennek függvényében állítható a lázadás/lázadozás szolgálatába. Ebben az értelemben távlatok nyílnak írók-költők előtt, hogy „egymás vállán", a Thomas Mann kikísérletezte montázstechnikával vagy Italo Calvino pastiche-aival, esetleg Auster műfaji idézeteivel messze hatolhassanak.

Az irodalom nem ér véget sem 2000-ben, sem 2001-ben, sem Magyarországon, sem másutt. Nem fenyegetik a tömegkommunikációs eszközök sem. A számítógépes költészet lehetőség; s ha úgy nézzük, hogy nem a költészetet hódítja meg a számítógép, hanem a költészet bejelenti igényét a számítógépre,14 akkor nem egyszerűen játszunk a szavakkal, hanem látjuk, honnan hova tart az irodalom egyik lehetséges útja. Merthogy folyton úton vagyunk, írók, olvasók, értekezők, számítógépes (költő)szakemberek, meg azok, akik ide is, oda is tartoznak. Higgyünk abban, hogy bár ez az út messziről indult, beláthatatlan messzeségbe tart.

72