Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (V. rész) (Fordította Szenyán Erzsébet)
ból, még mindig a látóhatárban gyönyörködve. Ahogy azonban enyhült a szomjúságérzetem, ahogy éreztem, hogy csöndesedik bennem valami őrült nyugtalanság, úgy kezdett szertefoszlani a zöld táj látványa. Színei egyre fakóbbak, halványabbak,. formái egyre bizonytalanabbak, elmosódottabbak lettek. Mire az utolsó csepp vizet is kiszívtam, a látóhatár megint lapos, üres, kihalt lett. A víz, az a meleg, szemetes, homoktól és kosztól sűrű, undorító szaharai víz lehetővé tette, hogy éljek még egy darabig, de elvette tőlem az Éden látványát. A nap legfontosabb eseménye azonban az volt, hogy Szalim maga adott a vizéből. Már nem féltem tőle. Éreztem, hogy biztonságban vagyok, legalábbis addig, amig el nem fogy az utolsó csöpp vizünk is. A nap második felét a teherautó alatt, a fakó, bágyadt árnyékban fekve töltöttük. Az egész, lángoló horizontok közé zárt világban egyedül mi ketten jelentettük az életet. Bámultam a kezem ügyébe eső földet, a közeli köveket. Valamiféle élőlényt kerestem, valamit, ami megmozdul, megrebben, fölvillan. Eszembe jutott, hogy valahol a Szaharában él egy kis bogár, amelyet a tuaregek úgy hívnak, hogy Ngubi. Amikor nagy a hőség, Ngubi szenved, mert szomjúság gyötri. Víz azonban nincs sehol, mindenütt csak a forró homok. A kis bogár ekkor kiválaszt magának valamilyen kiemelkedést, mondjuk egy homokbuckát, és szorgalmasan mászni kezd annak teteje felé. Ez azonban igazi sziszifuszi munka, a forró és szemcsés homok ugyanis állandóan megindul, és magával viszi a bogarat újra oda, ahonnan az egész erőlködést kezdte. így aztán a bogár hamarosan izzadni kezd. Potroha végén rövidesen nagy verejtékcsepp keletkezik. Ngubi ekkor abbahagyja a hegymászást, összegömbölyödik, és szívókáját a verejtékcsöppbe mártja. Iszik. Szalimnak egy papírzacskóban volt néhány darab keksze. Megittuk a másik tömlő vizet is. Maradt még kettő. Arra gondoltam, írok valamit. Felötlött bennem, hogy ilyen helyzetekben az emberek írni szoktak valamit. Nem volt hozzá erőm. Igazából nem fájt semmim sem, csak valami üresség növekedett bennem. Abban az ürességben pedig egy másik üresség. És hirtelen észrevettem a sötétségben két izzó szemet. Messze voltak, és nagy lendülettel imbolyogtak. Aztán motorzúgásra lettem figyelmes, egy teherautót pillantottam meg, ismeretlen nyelven hangzó szavakat hallottam. - Szalim! - szólaltam meg. Néhány fekete, Szaliméhoz hasonló arc hajolt fölém. (Folytatjuk) Fordította: Szánján Erzsébet 39
