Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (V. rész) (Fordította Szenyán Erzsébet)

tes kiválasztódás is - a szélsőséges sivatagi körülmények között csak a legerősebbek érik meg a felnőtt kort.

A sofőrt azonnal körülvették a bennszülött berberek. Hangos üdvözlések, köszöntések, kérdezősködések, jókívánságok zsivaja töltötte meg a levegőt. S csak tartott, tartott a hangzavar. Az emberek egymást kiabálták túl, hadonásztak, mintha piacon alkudoznának. Egy idő után, a sofőrrel beszélgetve, kezdtek felém mutogatni. Szánalmas képet nyújtottam. Koszos voltam, borostás, de leginkább teljesen kimerült a borzalmas szaharai melegtől. Egy tapasztalt francia jóelőre figyelmeztetett: - Olyan lesz, mintha valaki késsel döfködne. A hátadat, a fejedet. Délben a sivatagi nap sugarai egy kés erejével hasogatják az ember testét.

A sofőr rámnézett, és előbb nem szólt semmit, de aztán kezével a teherautóra mutatott, és beleegyezően felkiáltott: -]nlla! (Indulás! Szállj fel!) Fölmásztam a vezetőfülkébe, becsaptam az ajtót. Már indultunk is.

Tulajdonképpen fogalmam sem volt arról, hova megyünk. A reflektorok fényében homokot láttam, mindig ugyanazt a különböző árnyalatokban csillogó homokot, amelyet kavicspadok és kiálló kövek tarkítottak. A kerekek hol a gránitküszöbökön ugrándoztak, hol mélyedésekbe, hasadékokba süppedtek. A mélységes, sötét éjszakában csak két fényfoltot, két, keretbe foglalt fénykorongot lehetett látni, amint a sivatag felszínén cikáznak. Ezenkívül nem lehetett látni az égvilágon semmit.

Egy idő után gyanakodni kezdtem, hogy vaktában, az orrunk után haladunk, mert sehol sem láttam semmiféle tájékozódási pontot, semmiféle jelzést, karót vagy egyéb jelet. Megpróbáltam kérdezősködni. Előre böktem az éjszakába, és megkérdeztem: - Nuádzibu?

A sofőr rámnézett és fölnevetett: - Nuádzibu!? - mondta olyan vágyakozással, mintha Szemirámisz számunkra, földi halandók számára elérhetetlen függőkertjéről volna szó. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy nem a nekem megfelelő irányba tartunk, de nem tudtam, hogyan kérdezzem meg, merre is megyünk. Nagyon szerettem volna kapcsolatot teremteni a sofőrrel, közelebbről megismerni őt. - Ryszard - böktem magamra, aztán őrá mutattam kérdőn. - Szalim - válaszolta, és megint fölnevetett. Csönd lett. Alighanem simább területre értünk, mert a Berber nyugodtabban, gyorsabban haladt (hogy pontosan mekkora sebességgel, nem tudom, mert az összes műszer rossz volt). Egy darabig még mentünk így, szótlanul, aztán elaludtam.

Hirtelen csöndre ébredtem. Leállt a motor. Szalim nyomkodta a gázpedált, újra és újra indított a slusszkulccsal. Az akkumulátor és az elosztó működött, de a motor néma maradt. Közben már nappal lett. A sofőr emelőt keresett a motorháztető felnyitásához. Ezt rögtön furcsának és gyanúsnak találtam: hogyhogy, a sofőr nem tudja fölnyitni a motorháztetőt? Végül rájött, hogy a motorház külsején lévő kallantyúkat kell fölkattintani. Fölmászott a sárvédőre, onnan nézegette a motort, de úgy, mintha először látná a bonyolult szerkezetet. Valamit megfogott, valamit megmozgatott, de nagyon amatőr módon. Megint indítani próbált, de a motor meg se rezzent. Végre megtalálta a szerszámosládát, de nem sok mindent talált benne. Elővett egy kalapácsot, néhány szerszámkulcsot és csavarhúzót, majd nekiállt szétszedni a motort.

36