Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Bakos András: A különös járvány (novellafüzér)
tek keresztül azok a családok, ahol a férj például ludovikás katonatiszt volt; és talán a mostani középiskolások számára is érdekes lehet az az ötvenes években Amerikából Magyar- országra írt magánlevél, melyben elolvashatják a szerencsétlen zsidóember rövid, lakoni- kus híradását arról, hogy édesanyját „sajnos valamelyik lágerben meggyilkolták". Hasznos lenne, mondta a kutató, ha olyan történelmi olvasókönyvet szerkesztene a város a diákok számára, mely néhány ilyen magánlevélen keresztül mutatná be a huszadik század egy- egy fontos eseményét a város egy-egy ismert családjának sorsán keresztül, egy ilyen munka nyilván felkeltené a fiatalok érdeklődését a huszadik századi történelem iránt. Ahogy a jól sikerült megnyitó után beszélgetni kezdtünk a kiállított levelek között, a kutató szava elakadt, és alig láthatóan egy kövér, régiesen nyírt bajuszt viselő öregember felé intett a fejével, majd azt mondta, hogy több mint ötven éve gyűlöli azt az embert. Mivel az a fejmozdulat, és az elfojtott beszéd egy kicsit gyerekesnek tűnt számomra, másrészt pedig, mivel ismertem a régies bajuszú embert, s addig nem tételeztem fel róla semmi rosszat, megkérdeztem a kutatót, mit gyűlölhet egy nyugdíjas hivatalnokon. A kutató pedig nem válaszolt rögtön a kérdésre; azt mondta, az ő családja is kapott olyan leveleket, melyeket nyugodtan kiállíthatott volna a többivel együtt. A második világháború idején kisfiú volt, és bátyja, akit nagyon szeretett, leventének állt. Aztán valami rejtélyes betegségben, amit utolsó levele szerint a táborban, kiképzés közben kapott el, meghalt. A család megpróbáltatásai azonban ezzel nem értek véget, valaki ugyanis elárulta a hatóságoknak, hogy az édesanyja egy idős és beteg zsidó asszonyt ápol, a néni nem tudott a családjával együtt menekülni. A hatóság emberei egy nap megjelentek, elvitték az öregasszonyt, aki aztán, mint a vele együtt elhurcoltak hírül hozták, meg is halt, útban az egyik haláltábor felé. A kisfiú pedig nagyon megjegyezte annak a fiatal írnoknak az arcát, aki a hatósági emberekkel együtt jött, és akinek az volt a dolga, hogy feljegyezze, mi mindene volt a deportáltaknak, s így az öregasszony holmijairól is ő készített feljegyzést. Az írnok a kutató szerint ez a kövér, régi bajuszt viselő ember volt. Azt gondoltam, a kövér nyilván már hallott arról, mit hisz róla a kutató; ám láthatóan tudomást sem vett a feltételezésről. A minap, amikor egy másik kiállításon, a megnyitóbeszédben szóba került a nyírott bajuszú ember neve, a kutató, aki mellettem állt, komótosan megköszörülte a torkát, ami tisztán hallatszott a visszhangos teremben. Többen is ránk néztek, s a tekintetekből kiolvashattam, a kutató nem nagyon titkolja a gyűlöletét. A nyírott bajszú azonban ezúttal is úgy tett, mintha nem történt volna semmi. A kutató, mikor megkérdeztem tőle, miért hívta fel magára a figyelmet, s egyáltalán, miért ilyen biztos benne, hogy jól emlékszik, hiszen kisfiú volt, bevallotta, többször is előfordult már, hogy kételkedett az emlékezetében. Mint mondta, nagyon jól tudja azt is, hogy a hízás nemcsak az arc vonásait torzítja el, megváltoztatja az ember mozdulatait is. Ám valahányszor az illető nevét kimondja előtte valaki, ő felidézi édesanyja arcát és szigorú hangját, ahogy kiküldi őt, adjon inni a tyúkoknak. Nem is érezte akkor az ijedtséget anyja hangjában, csak azt furcsállta kicsit, hogy anyja miért nem törődik a hivatalos emberekkel, akik az ajtón köszönés nélkül belépve körülnéztek, aztán egyenesen a kisszobába mentek, s megálltak az ágy mellett. A kutató azt mondja, ha erre a napra gondol, ismét megerősödik benne az érzés, hogy csakis ez az ember lehetett, akit a baromfiudvar deszkarésein át annak idején az ajtó előtt látott. Amikor odabentről egy éles hang szólította, olyan gyorsan nyúlt az udvarra nyíló ajtó kilincse felé, mintha otthon lenne; de közben úgy fintorgott, mintha valami disznóólba kellett volna bemennie. 17
