Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Nagy Gáspár: Amikor a gall kakas négyszer kukorékolta el magát (Volt egyszer egy foci VB, anno 1998)

3:l-et hoznánk, képzelődik a törzsszurkoló. És nosztalgiával gondol arra, hogy az Aranycsapat után jó tíz évvel még kik szaladgáltak a pályán, s milyen szellemes játékot varázsoltak a liverpooli éjszakába! Azon a nyáron Nagykanizsán töltöttem a vakációt, s ott nézhettem egy olyan rokon családnál ezt a meccset, akiket — elmondásuk szerint — a foci addig sohasem hozott lázba. Pontosabban, tökéletes frigiditással viseltettek iránta. S talán még a féltett ékszerdobozként kezelt tévéjüktől is bocsánatot kértek, hogy a kedvemért bekapcsolták ilyen alantas szórakozásra. A fantasztikus meccs után — meg az én szurkolói hevületem hatására — szent áhítattal emlegették Farkas Jancsi, Bene, Albert és Mészöly nevét. A kanizsai falakon, mint ahogy országszerte, egész nyáron, sőt évikig virított a 3:1- es mementó.

A hajdani 6:3-nak ez lett a talán utolsó nagy meghosszabbítása, amikor még volt csapat, s a csapatban igazi zsenik és fantasztikus szívemberek. Azóta is mondom, ha erre a mérkőzésre terelődik a szó, hogy a győzelem kulcsa szegény Sipos Feri, alias Tüdő lába volt (szándékos képzavar, de a brazilokat most mégsem tudom ezzel megzavarni, bár a franciák szeretnék...), amint l.T-nél a gólvonalról ki- balettozta Tostao levágódó lövését.

S már itt vagyunk. A franciák meg nagyon otthon a St. Denisben, idézem előző jegyzetemnek utolsó mondatából, s a jóslatból annyi igaz, hogy a brazilok ötödik világbajnoksága helyett az első francia aranyérem is megszülethet, pláne ha olyan szemellenzősen néznénk a meccsek folyását, mint ahogy azok eredményei a csoportmérkőzésektől alakultak. Mert az akkor még gyöngén muzsikáló dánok egyetlen góllal ugyan, de kikapnak az igen szürke franciáktól. S utána pedig, láss csodát!, megtáltosodnak, és a Laudrup-fivérek vezérletével kiütik a nigériai sasokat, s igen megszorongatják a brazilokat is. Alig maradnak alul egy remek iramú meccsen, ahol Bebeto és Rivaldo góljai ugyancsak kellettek a világbajnok-aspiránsok győzelméhez. Ha így nézzük, a brazilok és a franciák is csak egyetlen góllal verték a vébé egyik legszebben, legötletesebben focizó csapatát. Akkor a döntőben egymás ellen is döntetlen körüli eredmény várható? Még rágondolni is rossz, hogy itt is a 11-eseké legyen a döntő szó! S ráadásul a brazilok is és franciák is már sikerrel vettek egy ilyen idegháborút, mondhatni van rutinjuk. Mindezt az olaszok illetve a hollandok bánták.

Persze, ha az olasz-francia meccs hosszabbításában Roberto Baggio Albertini kollégájának csodálatos emelését az ötös jobb sarkáról kapcsiból a hálóba zúdítja, akkor minden másképp van. Akkor nincsenek lábremegtető 11-esek, például Albertini se hagyja ki (R. Baggio most berúgta),... akkor nemzeti gyász van a franciáknál.

Ez a meccs, hallom egyik barátomtól, s rögtön tovább is passzolom a „lasztit", a végét leszámítva oly unalmas volt, hogy közben a tévé előtt egy francia hölgy és egy olasz férfiú (vagy reciprokuk) nyugodtan szerelmeskedhetett volna, így adózva nemesebb nemzeti érzéseiknek és gerjedelmeiknek... (Itt még ezt-azt hozzáfűzhetnénk illetve kérdezősködhetnénk a drukkolási szokásokról, technikákról, továbbá a televízió hangerejéről és a képernyő nagyságáról...)

Mert apró gyönyörűségeken, gerjedelmeken, fegyelmezetlenségeken csakugyan múltak itt dolgok. Miután a Csacsinak is (okkal!) becézett egyik argentin

84