Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Zelei Miklós: A kötéltáncos (elbeszélés)

Kongresszus, kongresszus, köszönt rám kollégám, a harisnyaember, s jelentőségteljesen bólogatott. Mások szemében is csillogott az érdeklődés, az arcok elismerést tükröztek. A művésznő, akinek elég pocsékul megy, mert egyetlen trükkje, hogy 61 éves, de 16-nak látszik, amikor összefutottunk rögtön 10-nek mutatta magát. A másik sarkon a fogerőművész mosolygott rám, de úgy, hogy szinte fölemelt és földhöz vert a kezemben tartott fölszereléssel együtt.

És még aznap telefonált Laci bácsi, a Magyar Erő és Testügyességi Mutatványosok Országos Egyesülete Könyvelői Karának elnöke, s kérte, hogy nézzek be hozzá. Jézus Mária, ez még mindig megvan, ez volt az első gondolatom, amikor meghallottam a hangját. Moháts László, egy köszvényes alkoholista, az igazságszolgáltatásból pakolták át a Budapesti Kötéltorna Egyesületbe, miután végetértek a kivégzések. Soha nem iszik semmi mást, csak egy korty sört, az az egy korty viszont mindig a szájában van, akárhányszor lenyelte is.

De lekötöttek a számom nehézségei, és elfelejtettem az invitálást. Már rég nem az volt a gond, hogy a kubikostalicskát fejjel lefelé végigtoljam a kötélen, ez tökéletesen ment, de időnként kipottyant belőle a csákány, vagy az ásó, és potyogott a föld is. Nem sok, néhány göröngy, egy kis porhanyó, de egy mutatvány vagy tökéletes vagy nem. Félig nagyszerű, ilyen nincs. Ma este bemutatom majdnem kész világszámom - ezt nem lehet kiplakátozni.

Még a kongresszus is lemerült az emlékezetem aljára, annyira belefeledkeztem a megoldások keresésébe, amikor Moháts megint üzent. Na jó, majd másnap. És a sok hülyeséget végig se hallgatva hazamentem, letusoltam, és aludtam.

Reggel az előszobájában azért egy kicsit tátva maradt a szám. Nyomuk se volt az álpuritán műbőr izéknek, hanem egy szolid, nyugat-európai office fogadott. Csak a titkárnő, a kócevő Jolanda volt a régi. Hatalmas íróasztalán azonban több képernyő is villogott, s Jolanda egy pókerprogramot próbálgatott reménytelenül lebirkózni. Most se fogadta a köszönésem, hanem csak úgy hátrabökött a fejével, ott az ajtó.

Mahagóni borítású hűtőből szedte elő Laci bácsi a sört, megkérdezte, hogy ké- rek-e. Dehogy, a mi szakmánkban nincs ivás. Persze, vigyorgott, s megkért, hogy egy pillanatra fogjam meg az üveget. A szája sarkában csillogott a nyál, nyelt, és egyből a szájába öntötte a következő kortyot. Sose tudtam megfejteni, hogy tud beszélni, miközben a szája teli van Kőbányaival, Pilsenivel, ma már Amstellel.

Ez az ő kunsztja.

Baromi kedvesen mosolygott, és elkezdte magyarázni, hogy oké, oké, minden rendben, nem én vagyok a probléma, nem én, hanem az, hogy a fejjel lefelé végzett kötélmutatványt az egyesület nem tudja könyvelni. Legalábbis egyelőre nem. Úgyhogy abba kéne hagyni, legalább addig, amíg kidolgozzák rá a megfelelő ügyviteli technikákat.

Mondtam, hogy én nem értek ezekhez a dolgokhoz, de még messze nem vagyok készen, amíg én a számot fejlesztem, addig ők okoskodják ki az ügyvitelt, és legfeljebb annyi történik, hogy egyszerre készülünk el. Ok az adminisztrációval, én a produkcióval.

Laci bácsi képén erre kivörösödtek a pikkelyek, ordítani kezdett, és egyik kezében az üveget, másikban a poharat szorítva, nagy nehezen föltornázta magát a

25