Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
dővel a Marscillaise-t, úgy a kommunista forradalom sem kímélte végül a finomabb kortársi szellemek érzékenységét. A vádemelés az írók, a művészek, szellemi vezetők ellen, akik nem „pozitívnak, a türelmi idő lejártával mind hangosabban és kíméletlenebből hangzott el. A szerep, amelyet a humanista, nyugati szellemű irodalom képviselőinek - így például nekem is - felkínáltak, olyasféle volt, hogy vágjam le a fejem, s aztán a levágott fejemet üstökömnél megragadva emeljem a magasba és így - levágott fejjel - mondjak egy nagy vádbeszédet önmagam és osztályom ellen, hangsúlyozva, hogy csak a kétkezi dolgozók műveltségének van jogosultsága. Ha ezt megtettem, elhajíthatom fejem a szemétre és ők, a bolsevisták, tisztességgel eltemetnek. Minthogy a feladat nem volt vonzó, nem vállaltam el. Akadtak mások, akik ezt megkísérelték. Nagyon rövid idő múltán a valamikor oly különös, gazdag, színes magyar irodalmi élet tökéletesen hűdött volt. Úgy hatott ez a kommunisták által „átszervezett" magyar irodalom, mint egy ember, aki valamilyen nagy megrettenés következtében apoplexiássá változott, elfelejtett beszélni. Megjelentek folyóiratok, könyvek is. De az irodalomnak nem volt lelke többé. Az írók ebben a megrettent hallgatásban Nyugat felé figyeltek. Választ vártak a Nyugattól, választ, amely irányítás, érv, felelet. Ha igaz, hogy az első nagy keleti kérdésre, melyet a Kelet a Nyugathoz intézett, az arabs betörésre válasz volt a renaissance, s ha igaz, hogy a török barbárság Nyugat ellen intézett támadására a Nyugat a reformációval felelt: milyen lesz most a Nyugat válasza? Ezt kérdeztük sokan, fokozódó feszültséggel és félelemmel. 10. Magyar író akartam lenni és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író - ha lelkében ellenállt - a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott. Ebben az időben, 1948 tavaszán határozták el a kommunisták az „időszerűtlen műemlékek" - szobrok, emlékművek - lebontását: mindent lebontottak, ami a nemzetet múltjára emlékeztethette. Ilyen időszerűtlen „műemlék" volt a magyar irodalom is. Az író, aki eretneki szerepet vállalt, vétett a kommunista államvallás ellen. Nem sok idő múltán minden ilyen író félelmes magányban maradt. Néhányan, akik nem tartoztunk a „vonal"-ba, úgy hatottunk, mint egyféle idejétmúlt műemlék. Minthogy más „szerep" nem volt számomra hazámban, mint írónak lenni és magyarul írni, s minthogy meggyőződtem róla, hogy ezt a szerepet nincs módom többé betölteni, elhatároztam, hogy elhagyom az országot. 1948 nyarán egy külföldi kulturális meghívás módot adott reá, hogy Svájcba utazzak. Erről az útról nem tértem többé haza. Hosszú csapatba állottam be vándornak: közel négy évtizede űzi a különféle színű jelmezekbe öltözött zsarnok az orosz, a német, s más és másféle nemzetiségű, de lényegében mindig az önkény elől menekülő szabad szellemeket a számkivetésbe. De a tudós, a zenész, a képzőművész remélheti, hogy hazája határain túl is kapcsolatot tud találni életműve számára a szabad emberek világával. Az író, ha elhagyja az anyanyelv légkörét, az idegenben nyomorék marad. Protézisek, néha kitűnő mankók, sikerült fordítások segítségével vándorol a világban, de az a sajátos dallam, az a nemes cinkosság, ami az anyanyelven belül éppen úgy tar22
