Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)

követelték, hogy mutassa be az „elégedett, dolgozó" embert: tehát a családfőt, aki többszörösen igazolt párttag, s este, amikor az alacsony reálbér ellenében végzett magas sztahanovista munka-norma teljesítése után megtér otthonába - az egyszerű, de tiszta, típus-bútorokkal berendezett otthonban a falon a párt kiválóságainak szentképei láthatók ez a kommunista Józan János családja körében optimisztikusan pihen meg és felolvassa gyermekeinek, a lelkes kis Úttörőknek és Ifjúmunkásoknak, a Párt hivatalos lapjának derűlátó vezércikkét. Ez tréfás túlzásnak tetszik, de a valóságban ezt követelte a Rendszer a kommunista irodalom művelőitől. A kétely, a bizonytalanság bűnnek számított. A révület, az álmodozás bur- zsoá hagyaték volt, üres formalizmus. A rendszer megkövetelte az íróktól, hogy az „új realizmus" szellemében alkossák meg műveiket, s ha aztán a zavarodott és megfélemlített kommunista író hűségesen leírta, milyen az optimisztikus élőkép, rögtön megrótták, hogy műve túlságosan, átlátszóan célzatos, „sematikus", hiányzik belőle az igazi, nagy irodalmi alkotások flatus-a, a teremtő lélegzetvétel. Hivatásos bolsevista kultúrelőadók megmagyarázták, milyen legyen az ember, akit a kommunista irodalom olvasóinak bemutat? A kommunista író és az új realista irányzat feladata - mondották az ítészek -, hogy az embert olyannak mutassa, amilyen egyszer majd lesz, ha megvalósul az osztálynélküli társadalom. Tehát ne az embert mutassa, realista valóságában, hanem az eszményt, amilyenné változik, ha a kommunizmus megvalósította az emberi társadalom céljait. Követelték tőle, alkosson meg egy mítoszt, melyben a mesebeli hősöknek kezük és lábuk, sőt, párttagsági könyvük van. Követelték, írja le a bolsevista mítosz Olümposzán lakozó isteneket, egyszerű, jóságos, ember-isteni mivoltukban, s az írók valóban ódát írtak Lenin szakállához, Sztálin szemeihez és rigmusos művekben ünnepelték a fogoly országokban pontifikáló szovjet-alkirályok testi mivoltát és lelki kiválóságait. Kötelező írói feladat volt a Kombájn, a Műszak, a Gép, a Gőzeke, a Pártszervezet dicsőítése. S egy nacionalista irodalom, amelynek vezérszólama volt egyfelől mindenfajta nacionalizmus ócsárlása, másfelől a szovjet-nacionalizmus istenítése, e műfaj minden előző példaképeit meghazudtoló módon és hangnemben harsant fel az új költők lantjain és írógépein.

Még azok az írók is, akik hittek a kommunizmusban, de nem voltak kontárok, zavartan, dadogva követték ez utasításokat. A pártot verseikben Anyának, Kedvesnek nevezték, s a türelmetlen, sóvárgó szerelmes lihegő hangján ábrándoztak ez eszményi Szerető, a Párt szépségeiről. Mindamellett érzett hangjukon bizonyos csalódottság. „Zufrieden bin ich, aber mir ist nicht wohl dabei..." - énekelte Goethe a francia forradalom idején. Ilyen csalódott „elégedettség" érzett a kommunista irodalmon is. A párt szaktudósai hirdették, hogy az íróknak nevelésre és türelmi időre van szükségük, amíg megértik a század nagy élményének, a kommunista világrendnek igazi jelentőségét. Ahogyan a Krisztus utáni első századokban az antik műveltségű szellemi ember a kereszténységben még nem láthatott mást, mint vallási, filozófiai, világnézeti, társadalmi készülődést a még mindig fennállani, létezni tetsző régi rend, az antik világ ellen, holott a valóságban - mint Szent Jeromos álma bizonyítja - a nagy per már eldőlt: úgy a kommunizmusról is azt hiszik sokan, még viaskodik a régi rendszerrel, még mérkőznek a pártok, még van ellenállás a humanisztikus világrend részéről, de a valóságban már eldőlt ez a harc - így hirdették a kommunisták -, s már él egy nemzedék, amelynek álmában és életében a kommu20