Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
rommá omlik és minden a feje tetején áll, éppen az írók, kivétel nélkül, logikusan viselkedjenek. A „polgári, humanista irodalom" képviselőinek helyzete, az első eszmei és helyzeti zűrzavar múltával, szabályosan alakult. A rendszer nem „bántotta" őket, csak éppen egyfajta kíméletes halálnemre ítélte az irodalmat éppen úgy, mint annak íróit, így engem is. Ez a halálnem a kihalás volt. Egyféle végelgyengülésre ítélt a rendszer mindenkit, aki hitt a nyugati szellemben, az európai műveltségben, s a nyugati irodalom hagyományai, példái és formanyelve szerint képzelte el az irodalmi fejlődést. A rendszer az irodalomban is tökéletesen „újat" akart, de nem mondta meg soha egészen pontosan, mi ez az „új"? Nagyon pontosan és félreérthetetlenül megmondta ugyanakkor, mi a „régi", tehát mi az, amiről hallani nem akar többé. Nem akarta, hogy a nyugati szellem erkölcsi problémáinak jegyében szülessenek irodalmi művek. Az írók és írásművek elől, akik és melyek ezt a szellemet képviselték, a rendszer következetesen elzárta a nyilvánosságot. Személy szerint olvasnom kellett, amint lapjaikban és folyóirataikban megírták, hogy könyveim, s minden, amit valaha írtam, „kártékony" az új világ szellemisége számára. Könyveim elfogytak kiadóm raktárából és a hivatalok, melyek a nyersanyagot, a könyvnyomtatáshoz szükséges papírt, vásznat utalványozták, megtagadták az új kiadások számára a papírt. Amellett vigyáztak, hogy mindez ne legyen túlságosan feltűnő, mert a rendszer tudta, hogy egy író, művész „üldözése" népszerűtlen a tömegek szemében. Egy alkalommal detektívek érkeztek kiadómhoz és több kiadványát - köztük egy könyvem - elkobozták. Ezt a könyvet - a nemzetnevelés kérdéseiről elmélkedtem ebben a kiadványban - annak idején a fasiszta lapok rendkívül heves hangnemben támadták. A kommunista detektívek most papírzúzdába cipelték ugyanezt a könyvet, sok más, „nyugati szellemű" írótársam művével együtt. Egy másik könyvem, melyet a hitleri időben fiókom számára írtam és a náci lélek titkaival foglalkozott, különös visszhangot keltett most, amikor, a náci világ múltával, végre megjelent. Ebben az időben, 1947 végén, kiadómat még nem államosították a kommunisták, és a könyv a hivatalos helyekkel, cenzúrával és papírelosztó hivatallal folytatott hosszas huzavona után végül megjelenhetett. A bolsevista lapok visszhangja meglepő volt: olvasnom kellett, hogy mindazt, amit Hitlerről és a náci lelkiségről írtam, a kommunisták magukra vonatkoztatják és a kommunista ember ellen intézett támadásnak, alattomos, jelképes antibolsevista vádbeszédnek tartják. A nyíl, melyet a náci időszakban Hitler ellen lőttem ki, hat év múltával egyenesen a kommunisták szívébe talált. Erre nem számítottam, de az eredmény tanulságos volt. Mindebből önként következett, hogy a rendszer engem is kihalásra ítélt. Természetesen hajlandók voltak e csendes halálnemet megenyhíteni azzal, hogy valamilyen formában kegyelemkenyeret dobnak nekem is: de úgy véltem, egy írónak senki más nem adhat kenyeret, csak a közönség, mely írásait önként megveszi és elolvassa. Ezért egy napon az „államosított" kiadó raktárában hagytam mindent, amit valaha is írtam, s ez az otthon hagyott munka természetesen elkallódott a rendszer szellemi kazamatáiban. Minthogy nemcsak irodalmi művek kallódnak ebben a kazamatában, hanem eleven emberek is, azt hiszem, végül mégis velem bánt kegyesebben a sors. Ennek a folyamatnak személyi része nem volt különösebben lármás, sem érdekes. Ami bensőségesebben érdekelt, az a magyar irodalom sorsa volt, s aztán a 17
