Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
Ezért fél a lélektől az önkény. A gyakorlati tapasztalás arra kényszerített, hogy elcsodálkozzak, miért fél ez a hatalmas rendszer ilyen aggályosán valamitől - az emberi lélektől aminek létezését a bolsevizmus tagadja? A Szovjetunió közel négy évtized alatt kiirtott a maga hatalmi területén mindenkit, akit a múlt valamilyen hagyatéka társadalmilag, szellemileg, spirituális érdekein át befolyásolhatott. De akkor miért kénytelen ugyanez a rendszer tízmilliónál több szovjet polgár számára fenntartani kényszermunka-telepeket? Nyilvánvaló, hogy a bolsevista államhatalom még a korszerűen felfegyverzett rendőrállam kényszereszközeinek birtokában sem érzi biztosnak magát. Feltehető, hogy egy birodalom, amelynek határain belül közel négy évtizedes „átnevelés" és „agymosás" után is tízmilliónál több polgárt kell lakat alatt tartani, nem az az édenkerti otthon, aminek a rendszer hírverői hirdetik. Az intézményesített és állandósított terror idővel egyféle közönyt vált ki azokban, akikkel szemben állandóan alkalmazzák. Az emberek egy napon úgy érzik, az élet, melyet a rendszeren belül „szabadon" élnek, igazi értelmében nem sokkal különbözik a másik élettől, amelyet a szögesdrót mögött kénytelen folytatni. A terrornak van egy felsőfoka, amikor - ha állandósul - steril lesz. A szovjetrendszer számára a tapasztalatok, melyeket több mint harminc év alatt szerzett a Szovjetunióban, s a hatalmi szervezet, a Vörös Hadsereg jelenléte megkönnyítette Magyarországon és néhány kelet-európai rabállamban, hogy siettessen egy folyamatot: e nemzetek gazdasági, szociális, szellemi megsemmisítésének folyamatát. De amikor mindenkivel végzett, akit ellenségének vélt, ez a hatalmas és könyörtelen rendszer egy nagy gépezet őrlő fogaskerekeinek következetességével darálta puha, amorf anyaggá egy nemzet társadalmi szerkezetét, a bolsevista államhatalom még mindig különösen aggályos maradt. Természetesen nem az „ellenállás" romantikus lehetőségeitől tartott, amilyeneket Aldous Huxley is ajánlgat a kortársak számára: a rendszer nem félt attól, hogy a magyar paraszt és munkás, vagy a budapesti polgárság a dél-afrikaiak és a hinduk védekezési módszerét, a Gandhi-féle satyagralw-1, tehát az erőszakmentes háború egyik módszerét választja. És nem tartott a „tudós-sztrájk"-tól sem, tehát nem tartott attól, hogy a technikus, a fizikus, a biológus, tehát a tudós, aki a mind korlátlanabb és feltétlenebb hatalmi, agresszív eszközöket adja a központi hatalom kezébe - ugyancsak Aldous Huxley tanácsa szerint -, egy napon ellenállásba kezd, egyféle hyppokratészi esküvel megtagadja, hogy tudását olyan célra adja, ami a közösség kárára van... A rendszer nem félt az „értelmiség" szellemi lázadásától sem. De volt valami, amit a nagy gépezet fogaskerekei nem tudtak tökéletesen megőrölni. Ez a valami az emberi lélek volt, a lélek emlékeztető ereje. Ettől félt a rendszer. Nem félt a fanatikus lelki alkatú embertől, s ezért történt, hogy a fasisztoid lelki alkatú emberek sokszor és hamarosan menedéket találtak a bolsevizmus kikötőiben. Nem félt a misztikus lelki alkatú embertől, mert tudta, hogy ezek a nyugtalan lelkek, akik egy idegállapot kiélésének lehetőségeit keresik, megtalálják a kielégülést a bolsevista misztikában is. Amitől félt, akit minden következménnyel gyűlölt, az a humanista volt. Tudta, hogy ez az emberfajta, akit megsemmisíthet, de aki önként nem adja meg magát. A „kommunista ember" lehet fanatikus - a rendszer hivatalosan megköveteli tőle, hogy az legyen -, lehet misztikus, és a rendszer szívesen kielégíti egy újfajta mítosz, a „kollektív társadalom" griffmadarairól előadott történetekkel az ilyen ember fantáziáját. De a kommunista ember nem lehet humanista, 15
