Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)

nem a magyar irodalom múlt és élő jeleseinek a „polgári műveltség" számára írott könyveit.

A valóságban ezek az írók természetesen mindig a nemzet egésze számára írtak, s nem a magyar irodalmon múlott, ha a múltban a magyar társadalom jelentős rétegeinek nem volt módjuk megfelelő igénnyel közeledni ehhez a magas szintű irodalomhoz. A barikádmentes forradalom megvalósult Magyarországon a kommunisták és ügynökeik akaratából, de a magyar társadalom szelleme ez erőszakos változáson belül is hűséges maradt a múlt kultúrhagyományaihoz. A magyar irodalom nagy volt. Néha úgy tetszik, nagyobb volt, mint a nemzet. Egy társtalan nemzet magányos nyelvén, a testőrkorszaknak nevezett kultúrmozgalom kezdeti idejétől a második világháború befejeztéig, költők és írók megalkottak egy irodalmat, amely színességben, tartalomban, nyelvi szépségben, formai különösségben szerves tartozéka volt és maradt a világirodalomnak. Amit a világ, fordítások, alkalmi tolmácsolások jelmezében megismert ebből az irodalomból, csak töredékes képet ad a magyar literatúra gazdagságáról.

Ültem a járdán, lebombázott lakásom romjai előtt, s bámultam a pépes szemétdombot, amely valamikor a könyvtáram volt. Később előhúztam néhány száz kötetet a több ezer közül és elvittem abba a szükséglakásba, ahol az ostrom után fedelet találtam. Ebben az időben felkeresett egy nyugati nagyhatalom egyik tisztviselője. Nemrégen került hozzánk, s hivatalos megbízatása szerint a szellemi élet tüneteit kellett figyelnie. Amit látott, mélyen elkedvetlenítette. Véleményét nem hallgatta el. Azt feleltem, hogy a magyar szellemi élet képe most - 1947 őszén - valóban sivár, de ne felejtse el, hogy az idegen, aki áthalad a Lajtán, Budapesten, a közkönyvtárakban és néhány megmaradt magánkönyvtárban, megtalálja nemzeti nyelven a világirodalom csaknem valamennyi jelentős művének fordításait. Ezeket a fordításokat, ilyen mértékben és minőségben, Moszkvában sem találja meg. Bécs- ben természetesen mindent megtalál, de ez nem lep meg senkit, aki megfontolja, hogy a nagy német szellemtörténet minden erejét beleadta ebbe a munkába. Láttam, hogy vendégem kételkedik, s ezért bizonyítani kezdettem. Odavezettem a könyvespolchoz, ahol elpusztult lakásom törmelékei közül kihúzott néhány száz kötet könyv búslakodott - az a néhány száz kötet, amelyet idővel, e szomorú robinsoniáda során, elhoztam még az elpusztult otthon romjai közül - tehát egy sorozat Goethe, amely tarkólövést kapott az ostrom alatt, Shakespeare, akinek kissé kilógott a bele, de ilyen történelmien megviselt állapotban is Shakespeare volt, Castiglione-nak egy ritka kiadású „Udvari ember"-e, aki megnyúzott állapotban is előkelőén hatott -, s egyenként vendégem kezébe adtam e megviselt kegytárgyakat. Ez itt a teljes Dante - mutattam -, melyet tíz éven át fordított egy költőnk, ez itt a bilingvikus Sophokles, amelyet ugyanez a költő, haldokolva, rákkal a torkában is javított még, ez itt az Aristophanes, az Euripides, az Odysseia, amelyet többen lefordítottak magyar nyelvre. Ez a teljes Shakespeare, melyet száz év előtt kezdett fordítani Petőfi és a vele egykorú költőnemzedék, s azóta is fordítják, minden nemzedék hozzáadja e műhöz a maga műgondját és leporolja ezt a világcsodát. „A teljes Shakespeare?"... - kérdezte bizonytalan hangon vendégem. A teljes, mutattam. Még a „Szonettek" is... És aztán megkértem, ne e roncsokat szemlélje, hanem jöjjön el velem az Egyetemi Könyvtárba, vagy az Akadémia könyvtárába, ahol megmutatom neki, sértetlen állapotban, azt a közel félszázezer kötetet, amely nemzeti nyel9