Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
elkergették az alkotmányos választások következményeként hivatalba lépett koalíciós kormány kisgazda miniszterelnökét és miniszterei nagy részét. Minden gyorsan, ütemesen, lélegzetelállító pontossággal és ugyanakkor különös egyhangúsággal, monotonul következett be. A magyar társadalom - és a nagyvilág - akkor értette csak meg, mi készül itt igazában, amikor minden olyan „szuverén" országban, ahová a szovjet haderő bajonettjei elértek, a kommunista élcsapatok gépies következetességgel ugyanazokat a vállalkozásokat hajtották végre. Rövidesen megtudtuk, hogy Magyarország csak egy szerény paraszt a nagy sakk-játszmában, melyet a szovjet elkezdett Kelet-Európábán és az egész világon. A magyar „összeesküvéssel" egyidőben, majd azt követően, ütemesen ismétlődött minden Albániában, Bulgáriában, Romániában, Lengyelországban, egy ideig Jugoszláviában. Majd bekövetkezett mindez - a nyugatiak szemében „fasiszta" váddal igazán nem illethető, demokrata - Csehszlovákiában. Az „összeesküvések" bűnperének süllyesztőiben sorra eltűntek a Petkovok, a Maniuk, világgá kergették a lengyel Mikolajczykot, s amikor a fenestresca szabályai szerint kiesett a Hradzsin ablakán Masaryk fia és rövidesen meghalt Benes, a világ észbekapott és ezt kiáltotta: „Eddig és ne tovább!" Mindez monotonul történt. Az események és a tünemények ütemes ismétlődéséből végre megértettük, hogy itt nem politikai vagy világnézeti szenvedélyek működnek, hanem egy hideg, nyugodt, tektonikusán mozgó, nagy terv gyűrűzik: valahol a Kremlben, a megszámlálhatatlan sok hivatalban, volt egy „magyar szoba", s aztán volt egy bolgár, cseh, román, jugoszláv, finn, német, osztrák, s természetesen volt egy koreai, kínai, indiai, majd - a hátsóbb traktusokban - egy olasz, francia, norvég, dél-amerikai szoba is; ezekben a szobákban kitűnően képzett, nyugodt, megfontolt orosz hivatalnokok ültek, afféle szovjet csinovnikok, akik reggel bementek a hivatalba, kihúzták a fiókos szekrények valamelyik rekeszét, elővették az aktát és plajbásszal kezükben, dolgozni kezdettek. Egyik nap a bolgár „összeesküvés" volt az akta, amelyet el kellett intézni, s amikor a hivatalnok vörös vagy kék ceruzával ráírta a jelzést, az ügyirata élni kezdett a világban, s Petkovot egy hét vagy egy hónap múltán felakasztották. Ugyanilyen ügyirat volt egy napon a magyar földosztás, vagy az ipar és a bankok, a kereskedelem szocializálása. És a magyar társadalom egy napon azt olvasta az újságban, hogy a minisztertanács rendeletéből nem övé többé a birtok, amelyen ősei gazdálkodtak, az iparvállalat, amelyet szülei teremtettek, a lakás, amelyben lakik, az állás, amelyet munkával megszerzett, nem övé az iskola, amelyben gyermekeit taníttatta és nem övé a lelke. Amikor ezt is megtudta - a Kreml hivatalnoka a „lélek" szocializálásának ügyiratát utolsónak húzta elő a fiókból, - a magyar társadalom elszörnyedt és egy ember - Mindszenty volt a neve és foglalkozása: hercegprímás - kimondotta, hogy olyan rendszerben, amely megsemmisíti az emberi lelkiismeretet, nem lehet élni. A Kreml hivatalnoka bólintott erre a hírre, előhúzta a titkos fiókból a Mindszenty aktát és reá szignálta, hogy „sürgős". Az ügyiratot elküldték Pestre és a szolgálati szabályzat előírásainak megfelelően elintézték. 6
