Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Tódor János: Az utcán harcoló ember
Mindig ezek menősködnek, az ilyenek, akiknek két forintot sem ér az életük. Ugyanolyan csóró csövesek vagyunk valamennyien, mire jó az, hogy egymást esszük?! Lecseng a balhé, mire odaér a főfelügyelő. Rutinból azért kiosztja az ellenérdekű feleket; még egy ilyen, és mehetnek az utcára.- Azt hiszi, maradok egy pillanatig is ezek után - horkan föl sértődötten Nándi. - Gyere Laci, menjünk... Hiába győzködik őket, hajthatatlanok. Mielőtt fél tíz tájban leoltanák a villanyt, ugyanaz a fiú, aki az ágyszámot írta föl, körbejár, s végig kérdezi a még ébren lévőket, mikorra kérnek ébresztőt. Akadt köztük néhány kukás, s Lehelen meg a Garay téren alkalmizó, akik négykor kelnek, a moszkvások ötre iratkoznak föl, hasonlóképpen én is. A legtöbben azonban az utolsó percig, vagyis reggel nyolcig maradnak, akkor ugyanis mindenkinek el kell hagynia a menhelyet.- Szenteste kicsit korábban jöjjön, mert olyankor mindig többen vannak - tanácsolja a fiatal ügyelő gyerek, amikor hajnalban elköszönök tőle. Gyula, a tatabányai öklöző is fölébred, de aztán úgy dönt, hogy ő még túl fáradt.- Szóval, akkor ahogy megbeszéltük. Kilenckor legyél a Podmaniczky utcában, a köztisztaságisok irodájánál. Este azt mondta a rádió, hogy nettó nyolcszázat fizetnek - szól utánam. Odakint megelégedéssel konstatálom, hogy az éjszaka legalább három centiméteres hó hullott. Kell ennél gyönyörűbb reggel egy alkalmi hómunkásnak? * Baltás Sötétszürke gyapjúöltöny, egy árnyalattal világosabb mellénnyel, frissen borotvált arc, hosszú művészujjak. Sándor úgy ül a rokkantkocsiban, olyan méltóságteljesen, mint egy maharadzsa a hordszékében. A tömeg, a nyüzsgés tényleg csak Indiához fogható, egy Bombay-i piac lehet ilyen, mint a Rákóczi téri csarnok hátsó, talponállós traktusa. Sándort behorpadt homloka még inkább kiemeli - elkülöníti - a piac lepusztult népétől, de kétkerekű széken közlekedő sorstársaitól is, akiknek egyébként ez a piac a törzshelyük. Olyanok ők, mint a némely amerikai filmen látható vietnami veteránok: legtöbbjük naphosszat fél- vagy éppen teljes részegen öli a neki kimért időt. Akad persze olyan is köztük, aki legalább annyira jólszituáltnak látszik, mint Sándor: egyikük például mobiltelefonon szokta megrendelni magának az ebédet a szemközponti büféből. Sándort még késő ősszel a Dózsa György úti tömegszálláson láttam párszor, aztán találkoztam vele a Dankó utcai men- hely bejárata előtt is. A Rákóczi téri csarnokban viszont most látom először, pedig mint Népszínház utcai lakos, két-három naponta meg szoktam fordulni itt.- Pedig hetek óta itt alszom éjszakánként - szív nagyot a cigarettájából Sándor, mikor csodálkozásomat fejezem ki, hogy itt találkozunk. - A csarnok oldalában szoktam héderelni, alulról a raktárak szellőzőrácsain át jön föl a meleg levegő. Aztán mielőtt még bármit kérdezhetnék tőle, megelőz: - Tudod, mi a különbség köztem és azok között? - mutat a rokkantkocsis társai felé. - Hát az, hogy én nem született nyomorék vagyok, ezért nem is igazán értem meg magamat ővelük. Mondom Sándornak, hogy egyáltalán nem látszik meg rajta a több hetes csövezés, azzal hízelgek neki, hogy úgy néz ki, mint akit skatulyából húztak ki. Az első fröccs után még azt is meg merem neki mondani, hogy nem is hiszem el, hogy a csarnok oldalában alszik, hiszen frissebbnek tűnik, és sokkal kevésbé gyűrött, mint például a Szép Szőke Herceg és 120
