Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Csajka Gábor Cyprian: Hard-Kier, 1999. (40-47) (versciklus)
Standeisky Eva Szálak és csomók a szénakazalból Dokumentum-böngészés a Történeti Hivatalban A titkok izgatnak bennünket: vajon mik rejtőzhetnek a politikai rendőrség iratait őrző levéltárban? Miért kap a Történeti Hivataltól a hajdani megfigyelt és olykor a más elbírálás alá eső kutató is olyan másolatokat, melyekben egyes neveket, információkat lefestettek? Biztos ezek a legérdekesebbek - berzenkedik az iratokat lapozgató -, aki úgy véli: a letakart adatok nélkül nem ismerhető meg igazán a vizsgált ügy vagy személy. Tudjuk, törvény kötelezi az iratok őrzőit, hogy védjék a személyiségi jogokat (ne adjanak ki magánéleti intimitásokra, betegségre, pártállásra stb. vonatkozó adatokat). Ugyanakkor nincs az a sokszoros ellenőrzés, amely ne hagyna titkolni kívánt információt a sorok között, hiszen mind a saját múltját vizsgáló megfigyeltnek, mind a kutatónak kifinomultak az érzékei. Nincs az az éber titokőr-gárda (értelmetlen, időrabló munkájukért őszintén sajnálom őket), melynek tagjai el ne pillednének a sok-sok iratoldal körkörös cenzúrázásakor. A jogi szabályozás a rossz, vagy az iratelőkészítők túl szigorúak, óvatosak akkor, amikor botorul azt gondolják, hogy a nyilvánosságra nem került adatok bajt nem okozhatnak? Vajon miért kap az egyik dokumentumot kérelmező sok száz oldalt, míg a másik hosszú várakozás után is csak azt tudhatja meg a Hivataltól, hogy az alapos keresés ellenére sem találtak semmiféle rá vonatkozó iratot? A levéltár csak a politikai rendőrség iratállományának egy részét őrzi, azt sem teljes egészében, hiszen vannak „élő"/nek gondolt/ akták, amelyekre az állambiztonsági szervek igényt tartanak, s vannak dossziék, melyek lappanganak valahol, ha meg nem semmisítették őket (az iratok általában több példányban készültek, számos helyen nyilvántartották őket, tehát elvileg van esély megtalálásukra). A Történeti Hivatal még csak néhány éve létezik: nem tudta eddig valamennyi iratát lajstromozni és mutatókkal ellátni. Meg lehet-e bízni a kíváncsi kutatóban és a múltja iránt érdeklődő valamikori megfi- gyeltben? Betartja-e az iratokhoz hozzáférő az erkölcsi normákat, vagy a szakmai hév, illetve a besúgó iránti indulat minden más megfontolást háttérbe szorít? Ez már nem az iratőrző gondja. Az esetleg vitatható publikációkat a közvélemény ítéletére kellene bízni. Ha a szakmai és személyi kompetenciával rendelkező kérelmező nem kap a Történelmi Hivatalban információértékű iratokat, a felelősségvállalásra sem lesz módja. Az elzárt, ki- beszélhetetlen múlt tovább fertőz. Megismerési szabadságunk korlátozása frusztrál bennünket. Eddig az „elv". A múlt év decemberében megtört a jég: besúgó és besúgott reagált arra, hogy nyilvánosságra került: baráti társaságuk egyik tagja a belügynek dolgozott. A heves médiapolémiából, az ellentétes véleményekből nehéz lenne tanulságot levonni. Én azokkal értek egyet, akik az olykor vitatható, félreérthető megnyilatkozások ellenére úgy vélik: elkezdődött valami a múltunk e szörnyű részének tisztázása terén. Nem szigorítani kell az iratok hozzáférhetőségének szabályait, hanem enyhíteni. De talán ennél is fontosabb, hogy ne szakadjon meg az elkezdődött párbeszéd. Bővüljön a megszólalók - az érintettek 106
