Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor

várakozó pofával, megálltunk, és csodálkozó pillantásokat váltottunk a doktorral. De még ezalatt is két újabb, bizonytalan küllemű, de barátságos eb jött oda, majd még további három, s az egész társaság úgy bámult ránk, mintha valami jelre vártak volna. „Nem tudom, nem erről van-e szó?" - szólt Dr. Hunyor, s a karomban tartott nyeregtáskákra mutatott. A piros-fehér-zöld szalagos szalámirúd, amely még mindig olyan hosszú volt, hogy nem fért a táskába, egész nap kiállt belőle a tűző napon, s most az alkonyi szellő széthordta üzentét a pusztán, olyannyira, hogy én magam is, aki pedig fokozatosan hozzászoktam már, érezni kezdtem valamit. A kutyák farkukat csóválták, egyik-másik ugató-rohamokban tört ki és föl-fölugrált a levegőbe. Már-már elkönyveltem a veszteséget és közébük dobtam volna az egészet, de a doktor lefogta a kezem. „Nein, nein!" - mondta. „Es würde einen Bürgerkrieg lancieren!" Polgárháború lenne belőle! Ezért aztán elővettem a bicskámat, illatos korongokokat szeltem a szalámiból, és elhajigáltam. A kutyák őrjöngve vetették magukat utánuk, és a szalámi pillanatok alatt eltűnt.

Ennek az útikönyvnek az első kötetében említés történik egy vastag, keményfedelű, zöld füzetről, amelyet jegyzetek és napló céljaira Bratislavában vettem, majd pedig öt év múlva, a háború kitörésekor, véletlenül ottfelejtettem Romániában, abban a baráti házban, amelyben akkoriban laktam.7 Évtizedekkel később, most néhány esztendeje, szinte csodával határos módon, a füzet megkerült. Zöld kötése kissé megkopott és kifakult, de máskülönben ép. A ceruzával írott napló most nagy segítség ugyan, de mégsem az a szakadatlan támasz, amelynek lennie kellene. Annakidején Szlovákiában kezdtem vezetni, naponta hosszú bejegyzéseket írtam, de a városokban, talán a reggeli fejfájások miatt, néha elhanyagoltam, és aztán pedig, ismét útrakelvén, nem mindig folytattam rögtön az írást. Ez történt Budapesten is, meg az utána következő útszakasz elején is. Szolnoknál például éppen csak a város neve szerepel, meg a vidám doktoré, aki szállást adott. A fölséges, tűzforró, bíbor- és narancsszínű, csupa-paprika pontyleves például, amelyet vacsorára ettünk, csak az emlékezetben él, de nem került a papírra; a többi pedig elszállt. A következő napon „Báró Schossberger" és „Puszta-tenyö" említődik, egy kis falu úgy tizenkét mérföld- nyíre délkelet felé.

Magáról Szolnokról csak halvány emlékeim maradtak. Arra emlékszem, hogy átbaktattunk a Tisza-hídon, mert feleúton megálltam, és megbámultam a lefelé úszó tutajok sorát a hatalmas, sűrűn álló nyárfák közt, melyek a part mentén olyan magasra nőttek, hogy egy halványan viliódzó erdőt képzelt oda az ember. A tutajok eltűntek a híd alatt, majd kibukkantak a másik oldalon, és folyamatosan kisebbedve sodródtak tovább szálfa-terhükkel a Duna felé. Nem sokkal később egy alacsony udvarházhoz értem (ahová a kedves Dr. Hunyor telefonált az érdekemben). Malekot itt bevezették az istállónak egy olyan rekeszébe, ahol nem kellett bekötni. A ház ura bizonyos báró Schossberger volt, Tibor v. Thuroczy barátja, aki viszont sógora volt annak a Pips Sheynek, aki oly kedvesen bánt velem Szlovákiában. Schossberger báró egy budapesti zsidó bankár-familia tagja volt, magas, fürge mozgású, átható tekintetű ember, szenvedélyes gazdálkodó, aki a ház felé mentünkben büszkén megsimogatta frissen érkezett vadonatúj cséplőgépét.

Később egy Pusztapo nevű álmos kis vasútállomás mellett poroszkáltunk el, s itt valamelyest kitisztul az emlékezet; a neve csak furcsasága miatt ragadt meg. Az ilyesféle kis falvacskákban csupán néhány zsupfedeles házikó sorakozott a poros út két oldalán. Néhol megálltam, vettem némi zabot, s ahol megláttam a kocsma szót egy ajtó fölött, vagy fehérrel az ablaküvegre mázolva, tudtam, ott italt mérnek, leszálltam hát a nyeregből, s leültem

7 Ez a ház Baleniben, Moldávia Covurlui nevű vidékén, a Prut közelében volt.

50