Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor

vert fatörzs megkurtított ágaira - olyan volt, akár valami történelemelőtti kabátfogas - fa­zekakat és kanosokat aggattak, egy másikon fehér tyúkok gubbasztottak foltos kakasukkal. A házakat kis párkányok emelték a síkság fölé, s ezeken asszonyok ültek háztartási mun­kába merülve, és pletykáltak. Az egyiken hosszú szövőszék állt, s azon hirtelen kettéváló piros-fehér mintájú anyag készült, fejkendős öregasszony dobálta a vetélőt a feszes láncfo­nalak közt, melyeket kattanva váltogatott a lábítóval, az új vetüléket pedig fésűhöz hason­ló nádszerszámmal ütögette le. Mikor meglátott, köszönésemre abbahagyta, s így vála­szolt: „Isten áldjs." Mikor rájött, hogy idegen vagyok, azt kérdezte: „Német?" Válaszom, hogy: „angol", udvarias zavart váltott ki, nem jelenthetett neki többet, mintha mondjuk Dartmoor közepén azt válaszolom valakinek, hogy „magyar". A ház mögül bőgés harsant, erre bekiáltott valamit az ablakon, mire kisvártatva megjelent egy lány-unoka egy pohár habos tejjel; mindketten mosolyogva néztek, amíg meg nem ittam. Lassan kortyolgattam, s azt gondoltam magamban: ezt a pohár tejet a Nagy Magyar Síkságon iszom, egy pejló hátán ülve! Alkonyaira a főváros és a nyugati dombság utolsó nyoma is eltűnt. Itt-ott erdővel tarkí­tott, határtalan térség közepén jártunk, s ezt helyenként gémeskutak magányos és eleinte titokzatosnak tetsző, földbeszúrt függőlegesei tarkították. Ezek az őskori szerkezetek (az egyiptomi sivatagban shadoofnak hívják őket) két egymás mellé levert s kétméteres magas­ságban rúddal összekötött - vagy pedig egyetlen, villásra csonkolt - faderékból állnak, a rúd tengelyén több méter hosszú keresztrúd mozog. Ennek rövidebbik végére súlyokat - többnyire nagy köveket - kötöznek, amitől a tengelyen túli, többméteres hosszúságú rész a magasba mutat; ennek fölső végpontjáról pedig vödör függ. Ezt a két kéznek a rúdon váltogatva egymás fölé helyezésével lenyomják a kútaknába, miközben a rúd súlyokkal terhelt rövidebbik vége magasba emelkedik. Mikor a vödör leért a vízig, lazítják a rúdon a fogást, s a súly leszáll, a rúd pedig fölemel egy tele vödör vizet, amit aztán a fatörzsből vájt kenura emlékeztető marhavályuba öntenek. E magányosan ácsorgó függőlegesek síri el- hagyatottság hangulatát árasztják a pusztán; nappal ottfelejtett ostromgépeknek látsza­nak, a csökkenő alkonyi fény pedig bitófákká vagy pedig a Hieronymus Bosch képein lát­ható, kerékben végződő póznákká változtatja őket, melyeken a magasban keselyűk mar­cangolják a kerékbetörten fölfeszített tetemeket. Az estét valósággal betöltötte e libikóka­szerkezetek nyikorgása. Az egyiknél, egy romos farmház mellett, amelynek kéményén gó­lya fészkelt, lóról-szállt gulyások tevékenykedtek. Térdigérő, fekete csizmájukon kívül vi­selt, bő, fehér vászongatyájuk lábszárközépig ért. Éppen végeztek már egy különleges, sá- padtszínű, nagy csorda itatásával. A hatalmas fesztávú és csaknem teljesen egyenes szarvú állatok dobogása, bőgése és fölvert pora mindent elborított. Mikor a gulyások nyeregbe szálltak, üdvözlésül integettem nekik, mire szertartásosan megemelték fekete kalapjukat és körbefordultak a lovakkal, majd megsarkantyúzták őket, és kócos fehérszőrű kutyáikkal együttműködésben a csorda nyomába eredtek. Ott kaptattak vagy ügettek aztán az állatok mögött, és hosszú ösztökékkel terelgették az elbitangolókat. A lenyugvó nap szépen kiraj­zolta körvonalaikat. A porfelhő aranyló párájában hosszú árnyékot húztak maguk után, úgy vonultak nyugat felé vad kiáltások, kutyaugatás, szarvkoppanások és kolompszó kö­zepette. A kéményre leszállt a gólya mellé a párja, talán miután valami nyugodtabb oázis­ban bekapta utolsó aznapi békáját, én pedig tovább kocogtam keletnek, a síkság sötétebbik vége felé. A felhők elképesztő rózsaszínre váltottak. De ez a szín semmiség volt ahhoz ké­pest, amilyenné a hátam mögött változott az ég! Az Alföld végtelen síkja alkonyaikor olyan felhő-drámák színpadává válik, melyeknek leírását még megkísérelni is veszedelmes. Vontatott mozgásban alászálló, megtorpant, roppant hadseregek, huszár­nélküli lovasszázadok izzó, kénköves lagúnákban, ahol őrtornyok roskadnak lomhán össze és lángoló, sokevezős gályák rajai feketülnek el a lassú süllyedés előtt. És akkor elkezdődik a napnyugati fekete vonulás... de elég már a szóból. 41

Next

/
Thumbnails
Contents