Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (III. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)

Végre - de sokáig, egy örökkévalóságig tartott a viaskodás - gyengülni, ritkulni kezdtek a kobra ütései. - Nézd csak - szólalt meg Leo -, vér! - Es valóban, a széttört agyagedényekre emlékeztető padló repedésein vékony sugárban szivárgott a vér. A kobra gyengült, gyengültek a benzineskanna rángatózásai is, amelyeket mindvégig éreztünk, s amelyekkel a kobra éreztette velünk fájdalmát és gyűlöletét, a rángatózások, amelyek nem szűnő félelemben és pánikban tartottak bennünket. De amikor már mindennek vége lett, amikor Leóval felálltunk, a por pedig ritkulni kezdett és lassan alászállt, s amikor újra arra a gyorsan földbe ivódó vérsugárra pillantottam, öröm és elégedettség helyett valami belső ürességet, sőt, szomorúságot éreztem, amiért az a szív, amely ott vergődött annak a pokolnak a fenekén, amely a véletlen furcsa játéka folytán az imént még közös poklunk volt, az a szív megszűnt dobogni.

Másnap egy széles, rozsdavörös laterit útra bukkantunk, amely nagy ívben ölelte körül a Viktória-tavat. Ezen az útvonalon, a buja, zöld, szépséges Afrikán keresztül megtett több száz kilométer után, eljutottunk Uganda határához. Tulajdonképpen nem is volt határ. Az út mentén állt egy egyszerű bódé, ajtaja fölött egy tábla, rajta égetett felirat: „Uganda". A bódé zárva volt. Olyan határok, amelyekért vért szoktak ontani, itt csak később keletkeztek.

Utaztunk tovább. Már éjszaka volt. Az, amit Európában szürkületnek, estének neveznek, itt csupán néhány percig tart, sőt, valójában nincs is. Nappal van, és rögtön utána éjszaka, mintha valaki egyetlen gombnyomással kikapcsolná a nap áramfejlesztőjét. Igen, itt azonnal sötét van. Egy pillanat, s máris az éjszaka legsötétebb közepében találjuk magunkat. Ha az őserdőben köszönt ránk az este, azonnal meg kell állni: semmit sem látni, mintha valaki váratlanul zsákot húzott volna a fejünkre. Elvesztjük tájékozódási képességünket, nem tudjuk, hol vagyunk. Ilyen sötétben az emberek úgy beszélgetnek, hogy egyáltalán nem látják a másikat. Hangosan hívogatják egymást, mert nem tudják, hogy akit hívnak, ott áll mellettük. A sötétség szétválaszt, ezért még inkább növeli az együttlét, a közösségi létforma iránti vágyat.

Az éjszaka első órái Afrikában a társas együttlét jellegzetes órái. Ilyenkor senki sem akar egyedül lenni. Egyedüllét? Maga a szerencsétlenség, a kárhozat! Itt a gyerekek sem mennek korán aludni. Alomországba együtt lépünk be - az egész család, a klán, a falucska.

A már alvó, az éj leple mögé bújt Ugandában haladtunk tovább. Valahol a közelben kellett lennie a Viktória-tónak, valahol az Ankole és Toro királyságnak, a Mubende legelőknek, a Murchison-vízesésnek. Mindez a koromsötét, csöndbe süppedt éjszaka legmélyén. Az autó reflektorai mélyen bevilágítottak a sötétségbe, fénysugarukban muslincák, moszkitók, egyéb rovarok tébolyult hada kavargóit, mintha a semmiből jöttek volna elő, hogy a pillanat tört része alatt a szemünk előtt játsszák el küldetésüket - a rovarok őrült táncát -, s máris elpusztuljanak könyörtelenül szétkenődve a rohanó autó szélvédőjén.

Ebben az egységesen sötét masszában csak nagy ritkán tűnik fel egy-egy világos oázis, egy-egy messziről villogó, vásárian tarka bódé: a duka nevű hindu bolt. A piskótás, teás, szardíniás, cigarettás és gyufás dobozok, a szappanok halmai kö24