Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Buda Ferenc: Rigmusok a századra, századvégre; Petőfi utolsó látomása (versek)
Szültek kiket garmadában, hátha nem éltek hiában. Magot a szérű porában - hagyj utódot a világban. 1999 Petőfi utolsó látomása A téli Nap e tájt alant repül, későre kél, korán alámerül. Tengvén forralt vizen meg fókazsíron, fagyott hitem a puszta hóra sírom. Borús az ég, az árva föld fehér. Fojtott szavam sehova el nem ér - világ széléig elhurcolt a muszka. Hazámba többé nem találok vissza. Amíg erőmből futja még, megyek. Szív óceánján úszó jéghegyek terelnek, tolnak egyre északabbra. Hajóm: reményem végleg szétszakadva. Szemközt a zord, dermesztő förgeteg. Jeges pokol kapuján zörgetek,- óh, bár didereghetnék Debrecenben! - a végidő vonít e vad szelekben. Viasz-orcámat rút sebek födik, vonszolódom roncsként a Sarkkörig - vagy tán boroskupák közt, medvebőrön a győztesekkel jobb lett vón' ledőlnöm?... Tengerszoroson túl az Új Világ. Külső sötétség mélyén liúnyj ki, láng! Elet, Halál, Poézis - mind potomság. Nevem, arcom, emlékem széttapossák.
