Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - Fried István: Vers-e (még, már), amit az ír úr ír? (Töprengések Sántha Attila Az ír úr című kötete ürügyén)

lomrendszer gyökeres átgondolását szolgálhatná. Ennek következtében (számomra) nem egészen világos, hogy kortárs kritikánk mit ért arisztokratikus és/vagy populáris regiszteren, azaz tudomásom szerint a kritika nem lépett túl a tematikai-modalitásbeli elemzésen, és jórészt elhatárolódott az irodalomfogalom újradifferenciálásának igényétől. Hiszen nem pusztán a szókincs változott, vagy verstéma lett-lehetett, ami korábban nemigen; aligha lehetne a regiszterváltásnak immár a kritikai beszédben is jelentkező módozataira szűkíteni az irodalom „popularitás"-át. Mások mellett éppen a transzközepesek sürgetik a radikális újragondolást, kiváltképpen Sántha Attila törekszik arra, hogy az irodalom alsóbb régióiba, például a szórakoztató irodalomba száműzött műveket-életműveket (elsősorban Rejtő Jenőét) a maga módján kanonizálja, „irodalmi" értékeiket kimutassa.

S itt válnak el az utak egymástól. Hiszen az obszcenitásig hatoló, az ad absurdum stilizált szövegköziségben jeleskedő beszéd nem feltétlenül írja át a „genera dicendi"-t; hiszen már Kazinczy Ferenc is hangoztatta - antik retorikákra hivatkozva -, hogy minden szó a maga helyén megfelelő, igaz, a műfaji hierarchiát továbbra is megőrzendőnek vélte. Hogy a műfajhierarchia szétesett, s az óda vagy az elégia új tartalmakat kapott, s a kutatás már XIX. századi versekről szólva is elegico-ódát emlegetett, feltétlenül figyelemre méltó, talán a nemzeti klasszicizmus olykor merev rendszerét oldotta, ám jórészt továbbra is magasan értékelhetőnek sugallta a XIX. századból örökölt verseszményt, rész és egész jól áttekinthető viszonyát. A deretorizáltság, alulstilizáltság a kortárs magyar (és nemcsak magyar) líra (és nemcsak a líra) olykor a modorosságtól sem egészen mentes jellemzője, mint ahogy ennek látszólag alternatívája egy olyan jellegű bricolage-technika, amely előd szöveg(világok) töredékeiből építkezve létesíti helyenként (túl)stilizált „poézisét": azt a viszonyt tematizálja ez a költészet, amely a jelen és a múlt szövegeit látja egybe, egymásra. Önnön költői világa lényegében a múlt költészetének átszerkesztése, arra való reflexió, netán olyan „poézis" újraírása, amely legfeljebb lehetőségeiben jött létre a múltban.

Sántha Attila nem ebben a vitában vesz részt, maga generál egy másik vitát. Az ír úr két ciklusában kanonikussá kíván avatni olyan megszólalási módokat, olyan költészetváltozatokat, amelyek a magyar irodalomban még kísérletként sem igen voltak jelen sem az esztétikai-kritikai gondolkodásban, sem az elfogadott, méltányolt költői gyakorlatban. Az egyiket (ideiglenesen) tájnyelvi költészetnek lehetne nevezni, a másikra még ideiglenes terminust sem tudok találni: a ciklus címe Kanál és Antal (szado-minia), s olyan beszédben artikulálódik, amelynek a primitivitás, a dilettáns szólás imitálása, versszerűtlen vers a jellemzője. Mindkét ciklus, majd az utóbbi változataként a következő kettő a Sehonnan vers és a Tcrszűkiilet az/egy új-popularitás irodalomba emelésére tesz kísérletet, pontosabban szólva: kihasználja az irodalomba emelés külső körülményeit (kötetbe, ciklusba szerkesztés, az intertextualitás egy formája, verssorokba tördelt versek stb.), hogy irodalom és nem-irodalom között szétmossa a határsávot, s a maga, közel sem primitíven megalkotott, olykor szerfölött összetett popularitás-igényét érvényesítse. Már így előlegezve a bemutatást: teszi ezt Sántha Attila a kortárs lírában tapasztalt ironikus módon, nem annyira regisztereket, mint inkább szociolektusokat váltva, kétségbe vonva külső (irodalmi, regionális, grammatikai) elvárások jogosultságát, miközben mottókkal jelölné ki a kritikusi tájékozódás irányát: Kukorelly Endrét idézi, és beat-együttesekre hivatkozik, mint aki-amelyek részint előszövegül szolgálnak, részint jelzik azt a kultúra- és nyelvfelfogást, amely a Sántha-versekben versalakot kap.

Ami megtévesztő lehet: a kötet borítóján található név nem feltétlenül a versek beszélője, és nem elsősorban azért, mivel meglehetősen eltérő nyelveken szólalnak meg a ciklusok lírai-elbeszélői énjei. A kötet hátsó borítóján feltehetőleg mégis a szerző adja a köteteim és a kötet értelmezését, tónusában az ír úr - úr ír „pólusok" között imbolygó jelentés mozdul el a hagyományozottól, hogy bizonytalanságban hagyjon: ön- vagy versminősítése, a versek beszélőinek jellemzése miféle „odaértett" olvasóval számol. „Csakhát így, ebben a formában, ez olyan gügye (ti. a följebb említett jelentés-elmozdulás, amelynek szórendcsere a generálója F. I.), meg senkit sem érdekel." Mintha a klasszikus retorika cnplatio benevolentiaejét (a jóindulat megnyerését) fordítaná visszájára az önértelmező, aki a gügye és érdektelen (ön)minősítéssel korántsem arra törekszik, amire törekednie kellene vagy illenék egy megszokott kötetszerkesztési metódus szerint: az önkanonizációra, elfogadtatásának előkészítésére, irodalomba való besorolhatóságának meggyőzésére. A hátsó borító alján két sorban teljesen szabályosan sorakozik a szerző neve, születési éve, helye, előző (első) verseskötetének címe, kiadási éve. A kötetborítók tervezője azonban csak illusztrátor, a „szövegek" valószínűleg a szerzőtől származnak, aki egyfelől azt állítja, hogy amit közread: nem irodalom, másfelől azonban azt, hogy valamiképpen irodalom.

További megtévesztés: semmi sem az, aminek gondolható lenne. A tájnyelvi költészet (szemben például a német nyelvterületével vagy a szlovénével, különös tekintettel „Prekmurje" költészetére) a magyar irodalomban sosem nyert igazán polgárjogot. Ismeretes, hogy Petőfi Sándor sem tudta teljes mértékben legitimálni ide vonatkozó kísérletét, kuriózum maradt mind a mai napig a Petőfi-életmű90