Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - Olasz Sándor: Látomás képrendszer az újabb magyar regényben (Szilágyi István, Krasznahorkai László, Sándor Iván)

Tantalus almáját szépen lebegtette,

Titius kányáját fel-felrepítette,

Néha Sisyphusnak kövét emelgette,

Galatea s Biblis szemét könyveztette.

Ott hamar esőt is mindjárt indítottak,

Olykor igen sebes záport bocsátottak,

S olykor lassú, csendes esőt lajháztattak,

S mind alul, mind felül könnyen támasztottak.

A támasztott eső állapodást véve,

S garádics-for mára csinált Conchát érve,

És annak föliről az aljára esve,

Egy tengert áraszta, untalan csepegve.

Lassú csöpögéssel csendesen folyása,

Csendes folyásával szép halkan zúgása,

A Conchát esdekve zúgó csattogása,

S Neptunus elejben terjedett jutása...

A három pont azt jelzi, hogy a bizony nem rövid vers még további strófákkal folytatódik. Koháry szökőkútleírásának legjellemzőbb részeit idézte már barokk-antológiájában Bán Imre, s így ítélt & fontamról: „tipikus barokk műalkotás, az aláhulló, tovasurranó víz folyamatos mozgása allegorikusán is kifejezi a korszak alapérzését, az állhatatlanságot, a szoborcsoportok pedig a legváltozatosabb mitológiai jelenetekkel gyönyörködtetik a szemet". Mindez érvényes Koháry /onfana-versbetétjére is. De vajon a képzelet szüleménye vagy irodalmi előkép lenyomata-e az egész?

Valószínű, hogy tapasztalat is sűrűsödik benne, a huszonhat éves Koháry ugyanis 1675 szeptemberében Rómába zarándokolt. Némi rejtjelezéssel beleírta ezt már a Rózsakoszorú csordultig alázatos ajánlásába (1690) Gyöngyösi István is: „Valóban ritka madár is vala az akkori esztendők zavarában az Nagyságod makulátlan hűségének tiszta kristálya s fejír rózsája; azmelyért amely szép híre, neve, dicséretes emlékezete folyt már a Tiberisnek vize mellett is, annál inkább pedig az szomszédságosb keresztyén tartományokban, és aminémű magasztaló, örökös megtartást érdemlő írásokkal tisztelte, és más királyi kegyelmességében is részeltette fölséges ura Nagyságodat, méltó volt azt is feljebb említett örömének és dücsőségének rózsái közé számlálni, és azokban is gyönyörködni Nagyságodnak."

Szelestei Nagy László találta meg és adta ki azt a latin Itália-itineráriumot, amit Pongrácz Imre, a váci püspök unokaöccse írt 1675-ben, amikor testvére, továbbá Esterházy Károly, Koháry István és mások társaságában a maga római tanulmányútjára, egyszersmind közös szentévi zarándoklatra indult. Művészettörténeti utalásai (Michelangelo, Bernini, a Vatikán) újdonságszámba mennek. Ahol a vatikáni szökőkutakról szól, ott mintha Koháry versét olvasnánk, jóllehet Pongrácz más vízi csinálmányokról is tudósít: „A szobrok után a kertek másik kellemetességét a források jelentik. Ugyanis V Pál pápa, miként megtudtam, a források nagy bőségét vezette be egyrészt a városba, másrészt a vatikáni épületekbe és kertekbe. Ebből van az átrium közepén a forrás, bővizű ködöt permetezve. Más ritka és gyümölcshozó fák mellett ugyanott magasba nyúlnak a pálmák. Ezekben a kertekben különös látni az itt-ott vízzel áztatott, halk morajjal csepegő barlangot. Alul a halastó a tengert utánozza, bemutatva egy érchajót, felfegyverzett gályát, de nem teljes nagyságban,

71