Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - Cseke Péter: A sztánai tűzhely (Kós Károly otthonosságélménye)

terítjük a trágyát, vág-e a kasza, jól szárad-e a széna. O maga is nagyon szeretett szántani, meg kaszálni. És a fiait is odaállította: napestig velünk dolgoztak. (Id.Gál István)- Egyszer azzal a titulussal szólítottam meg, ami a régi világban kijárt neki: „Méltóságos úr, ha nem veszi rossz néven, megkínálnám egy kis csörögével." S hogy rám förmedt: „Hagyja a francba, Erzsók, engem ne méltóságoljon! Erőszakkal tették rám, nem én akartam." És öröm volt nézni, hogy ízlett neki a savanykás bor után a csöröge. (Boldizsár Já- nosné)- Hát arról hallott-e, hogy én húztam ki a Kós Károly lábából a tövisét? - kacsint felém a falu esze, s nyomban hozzáteszi: - annyira azért nem volt okos, hogy később ne lépjen bele maga. - Amikor legutoljára kint járt, akkor is emlegette: „Töltöttünk jót is, rosszat is, János, de, mondja: kulákságot érdemeltem én a Dimbu Cruciiért?" 1950-ben beizent, hogy keressek gazdák a Varjúvárra, mert a földet két évi utánajárással valahogy lerázta a nyakáról, már csak ez van hátra. De a Varjúvárat akárkinek nem adja: szeretné, ha jó kezekbe kerülne. Hozzátette: egy szobát, s az elővételi jogot fenntartja magának. Megbeszéltem a dolgot az asszonnyal, s azzal mentem vissza másnap, hogy mi is belemehetünk a vásárba. Miután megkötöttük a szerződést, akkor sem a pénzzel törődött, hanem hogy a kvótát valahogy rendezze. Pedig akkor már csak húsz mázsa krumplival tartozott s valami tengerivel. A többit azelőtt valahogy összeszedte. Na, de ahogy megszabadult ő a nagy tehertől, úgy kerültünk mi a kuláklistára a Varjúvárral együtt. Nem is laktunk benne sohasem. Aztán 1962-ben visszavásárolta tőlünk a család...

Beszélgetéseim során feltűnt, hogy mennyire csak a népsorsban osztozó Kós Károlyt ismerik itt az emberek. De azt aztán igazán! Azt az embert, aki velük együtt küszködött, s aki példát mutatott nekik teremtő erőben, élni akarásban. Aki mindig a nép érdekében emelt szót, és sohasem ellene. Felnéztek rá románok, magyarok egyaránt, mert sosem a cím, a rang, a felekezeti vagy nemzetiségi-nemzeti hovatartozás szerint ítélte meg az embereket: aszerint becsült mindenkit, hogy az mennyire volt ember. S megvolt az a jó szokása is: alkatánál fogva képtelen lett volna arra, hogy felfelé mosolyogjon és lefelé rúgjon.- A bécsi döntés után két embert küldött apám után, hogy azonnal jöjjön haza, mert neki itt a helye! A háború végén, amikor felelőtlen elemek szétdúlták a házát, mi voltunk azok, akik kiálltunk: „Itt rongálni nem szabad, mert arra a házra ezután is szükség lesz!" (Dan Teodor)

Nem véletlen tehát, hogy Beke Györgynek adott interjújában Kós Károly ezt mondja: „... a magyar Ágoston Palkó János után a román Dán Juon bíró és fiaik voltak nehéz időkben is hűséges, jó embereim."

Meglepő viszont, hogy Sztánán az író Kós Károlyt alig-alig ismerik. Csak a gazdát és az építészt. Hogy a Varjúvárban könyveket írt, sőt: nyomtatott, hetilapot szerkesztett, hogy a Varjúvár művésztanya is volt - erről jóformán semmit sem rögzített a népi emlékezet. Csak azt tudják, hogy mindenhez értett, amihez hozzáfogott. És sok mindenhez hozzá kellett fognia.- Mindenhez értett. Nem csoda. Hiszen reggel ötkor már talpon volt, s ha éjféltájban megébredtem, még világ volt nála: írt, rajzolt. Mikor mit kellett. Ott lakott fenn velünk a tanyán. Reggel megivott egy félliter tejet, délben lóháton ment le ebédelni a Varjúvárba, a vacsorát pedig a feleségem hozta fel neki. Gyakran jöttek vendégek, olyankor lóra ült és a vendégek elébe sietett... (Id. Gál István)

Talán épp ezeket a sorokat rótta 1940-ben, akkoriban, amikor Gál István éjfélkor is világot látott nála:

„... Házunk mögött és fölött a hegyoldalon sűrű erdő van, az erdőn felül lankás oldal: kaszáló. A kaszálón túl elhanyagolt szántók voltak, amikor ideköltöztem, s azonfelül kopaszon meredt az égre a hegy, akinek a Dimbu Crucii a neve. Amikor idekerültem, a hegyoldali parlagföldekből néhány holdnyit szereztem meg, s oda gyümölcsfát ültettem.

64