Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Szekér Endre: Marosvásárhelyi elégiák (Tóth István: Besztiárium)
Marosvásárhelyi elégiák Tóth István: Besztiárium Egy irodalomtörténész évekkel ezelőtt egy magyar költő pályaképét úgy rajzolta meg, hogy versköteteinek címét idézte, elemezte. Most a Marosvásárhelyt élő Tóth István költői arculatát is jellemezhetnénk versköteteinek címével: Ódák és elégiák, A kalászok lehajolunk, Vízválasztók, Amerre jártam, Európa kövei között, Törékeny tükrök stb. O valóban „törékeny tükrök" között él, csupa „nap- várásban", „sziklás parton", „közös nevezőt" keresve. Egy érdekes költői rokonságot vegyünk észre: napjaink magyar költészetében gyakran visszatér Shakespeare drámahőse, Yorick, Kormos Istvántól Baka Istvánig és Tóth Istvánig. A marosvásárhelyi költő egy határozott útmutatással kezdi Yorick című versét: „Eredj, Yorick, mondd meg a királynőnek, / hogy arcán bármily vastag is a festék, / a föld falja fel kihűlt, száraz testét / - ezt apám szelleme üzeni tőled. / Felség, énnekem letört rég az ajkam./S hogy törzsem egyenessé dermedt végleg, / csak így, műszakon kivül, heveré- szek; / már gyermekként sem lovagolnál rajtam. / S anyádnak bármit szeretnél üzenni, / ha rátérnék a messzi üzenetre: / azt hallaná, mit érteni szeretne, / hisz már nevemen is nevet mindenki. / Én a bolondot folyton játszottam csak, / de az udvarban mind megzavarodtak." A költő Yorick már teli bölcsességgel, keserű világlátással és emberismerettel. Bolondot, álmodozót, a verssorok felhőiben megfogódzót játszik mindig, de tudja kezdettől fogva az „udvarban", a királyok közt mindnyájan „megzavarodtak", hamisan énekelnek, szavaikat kiforgatják, mindig mindenen mást értenek. Az egész világ - Dánia, s a legjobban mindig Hamletként, Horatioként, Yorickként, más néven keresik a helsingöri vár csendes bástyáját, ahol eltűnődhetnek, elgondolkozhatnak. „A rend rendetlenkedik; / a jog jogtalankodik.." írta Tóth István a Semmítőszék című versében. A Besztiárium - lírai állattan, melyben a költő folytatja Herbárium című kötetét, költői növénytanát. Lírai enciklopédiát ír, a Lapidáriummal, a Szoláriummal együtt: a természet élő- és élettelen világának sajátos összefoglalását, egyszerre „tudományos" és „költői" összegzését akarja megalkotni. Ezt a különös, egyéni vállalkozást „megmagyarázhatjuk" félig-meddig Tóth István alkotói egyéniségéből. Benne él mindig a klasszika-filológus, a hajdani latin költészetet magyarul megszólaltató műfordító, a régi és modern költőtársak (német, francia stb.) tolmácsolója, az irodalomtörténész (aki élőszóban tanárként és kötetekben összefoglalva, leírva kutatóként, alkotóként). De ez a „felsorolás" nem fejezi ki igazán alkotói egyéniségét: ő a természeti-környező világot középpontba állítja; az emberi közösséget és a rettentő világot középpontba állítja; az emberi közösséget és a rettentő nagyvilágot ismerő, felmérő, abban sokszor csalódó költő, aki hajdan, Csokonaiként a csörtető, pénzéhes, elembertelenedő világtól szívesen elfordul, a „magánosságba" menekül. Tágasabb ez a nagyvilág, emberibb ez a magányosság a természetben, fákkal, növényekkel, hozzánk csendesedő állataival, „vadjaival". Kezes ez az állat, csodás illattal köszönti a virág, átkarolja őt egy-egy faág. Tóth István költői világa, lírai „természetrajza" csak félig vezethető vissza az Aiszóposz-Phaedrus-féle görög-latin állatmesékhez. Ok és követői (pl. La Fontaine, Krilov stb.) az állatvilágban olyan „emberi" történeteket ábrázoltak, melyek mindnyájunknak, emberi halandóknak tanulsággal, bölcsességgel, útmutatással szolgáltak. Ebből a „tanulságból", „emberi bölcsességből" megőriz valamit a költő, de lefaragja belőle a történetet, a csattanót, a jellemzést. És sokkal inkább közeledik a lírához, a maga egyéni mondanivalójához - természeti „környezetben". Az egész világ számára időszerű „környezetvédelem", „kiáltvány a fák és madarak érdekében" - ez a Besztiárium bevezetése. Ez a lírai állattan sokféleképpen szól hozzánk. Gyakori a négysoros vers - máskor is -, követve akarva-akaratlan Aprily Lajos, Horváth Imre és mások példáját. A verseknek legtöbbször egy nagybetűs magyar címe van: a név, önmagában. Alatta olvasható a tudományos állattannak megfelelően a latin név zárójelben. Pl. Balkáni gerle (Streptopelia decaocto). 111
