Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Vekerdi László: Minos trónusán ülni (Schéner Mihály: Magyar Játékfundamentum)
Vekerdi László Minos trónusán ülni Schéner Mihály: Magyar Játékfundamentum A folklórt - felelte Schéner Mihály 1980-ban a drágajő Rozgonyi Iván kérdésére - nálam megelőzte egy rövid átmeneti periódus, amikor igyekeztem az expresszíven ábrázolt formákat absztrahálni, amennyire csak lehet, vagyis a minimumra csökkenteni az érzelmi kifejezést, és maximálisan megközelíteni a zártságot. (...) Ebben az állapotban, de nem Pesten, hanem Párizsban és Stockholmban kezdtem először a magyar folklórral foglalkozni. Egy európai szemlélődés közepette épp a különbségek késztettek arra, hogy valami sajátosat produkáljak: ami magyar népi ihletésű, e népnek a sajátja. Először lovakat rajzoltam és festettem. Tegnap nézegettem a vázlatokat: oda van írva, hogy »Stockholm«. A vikingeknek, ennek a hajós népnek, van egy kis népi lovacskájuk, a »dalarnai ló«. Az is itt van a polcomon. Minden méretben csinálják, olyan kicsiben, hogy a csecsemő is a kezébe veheti, és akkorára, mint a hintaló. Bosszantott a dolog. Ez ösztönzött, hogy hát foglalkozzam én is lovakkal. Első lovas rajzom inspirálója a mézeskalács lovacska volt a huszárral." (Rozgonyi Iván: Párbeszéd művekkel. MTA Művészettörténeti Kutató Csoport 1988, 245) Megismétli az élményt, sűrítve, a jelen kötet bevezetőjében is Schéner Mihály: „1963-64- es párizsi és stockholmi utamon találtam meg azokat a magyar motívumokat, amelyek hitem szerint sajátossá tehetik művészetem motivikáját. Azóta három évtized telt el, mostmár szinte egy ménesre való állatseregletet ellettem, és huszárokat, pásztorokat, menyecskéket. Majd következtek a bárányok, Szent Istvánt ültettem rájuk, ignifereknek neveztem őket. Azután bikák és szamarak, szöcskék és skorpiók sereglenek, végül az óriás bolha fémből, amelyet a 80-as években a budapesti művészeti igazgatóság játszótérre rendelt meg tőlem. Kétméteresre, fémben mintáztam meg, de a bolha iránti előítélet miatt nem kerülhetett a helyére, végül is az én bolhám maradt." (7-8.) A dalarnai falovacskáktól hosszú út vezetett az előítéletek miatt a művész tulajdonában maradt fémbolháig és tovább; a kötet végén össze is foglalja egy évekre osztott tömör pályarajz; az olvasó ebből futólag tájékozódhat nélkülözhetetlen életrajzi adatai, külhoni utazásai, kiállításai (itthon és külföldön), legfontosabb alkotásai és a róla szóló fontosabb írások felől. Utal a pályarajz néhány meghatározó emberi kapcsolatra is, mindenekelőtt Juhász Ferenc és Nagy László barátságára, Major Máté, Baránszky-Jób László, László Gyula hatására, az irodalom és a filozófia vonzására, Szoboszlay Péter tüneményes Kalapemelésére, a Szent Mihály-napi jálékok-ra. Néhány oldalon (203-210) annyi sok releváns adat sorakozik itt esztendők szerint és jól áttekinthetően, hogy az ember leginkább az 1998-as békéscsabai kiállításhoz komponált pompás Juhász Ferenc nyitánynak - saját „Mit tehet a költő" című versgyűjteménye címének parafrazeálásával adott - „És mit tehet a festő?" címét szeretné parafrazeálni: „És mit tehet a recenzens?" A pályarajz jól rendezett adataira és a Schéner-bevezetés szakszerű és ennek ellenére érthető értelmezéseire utalva legjobb tán, ha hagyjuk az olvasót, a néző-olvasót elmerülni az album figuráinak részleteiben, az anyagszerűen vonalas, súlyos lovashuszár-figuráktól a fényárnyékkal hologramszerű anyagtalan plaszticitásba emelt „Isten áldjon! (Önarckép)"-ig. 86
