Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 12. szám - Legenda Szilágyi Domokosról (Összeállította: Albert Zsuzsa)

Albert Zsuzsa: - Valahol említi is a Szász Károly-féle családot.

Csíki László: - Szilágyi Domokos és Nagy Kálmán volt az első két lelkészgyerek, akiket fölvettek az egyetemre. Szilágyi Domokos ráadásul besétálhatott volna simán az érettségi eredményei alapján, de ennek ellenére vizsgát tett, egyébiránt nem kaphatott volna ösztöndíjat. És minthogy egy sokgyerekes családnak volt a tagja, heten voltak, és ebben a családban nagy fegyelem volt ám, ő, hogy önmagát eltartsa, sőt, a családját is segítse, külön fölvételi vizsgát tett a kolozsvári egyetemen.

Széles Klára: - Közbevetőleg: a harmadik lelkészgyerek akkor Péterfy Laci volt.

Péterfy László: - Hát akkor inkább az első, lévén, hogy én 1953-ban kerültem a főiskolára. Persze, képzőművészeti főiskolára. Volt egy enyhülés az 1954-55-ös években.

Csiki László: - Szerintem az indulása körül nem volt semmi baj, a fogadtatása körül sem. Tudták, hogy tehetséges, tudták, hogy művelt.

Kolozsvári Papp László: - De ki gondolta, hogy ennyire tehetséges! Akkor kezdődtek a bajok.

Csiki László: - Igen, zavaró volt valóban. Túl tehetséges volt. És szép fiú volt, ő volt a második díjazott a tornászbajnokságon az egyetemen, a lányok mindig megnézték, mondta nekem Szilágyi Júlia, aki évfolyamtársa volt, de ő egy kicsit ettől mindig ódzkodott, valahogy feszélyezett volt a lányokkal szemben. O ugye azt írja, a szép lányok mindig a szomszéd asztalnál ülnek, de az már az ő baja volt, hogy a szomszéd asztalhoz nem ment át.

Péterfy László: - Meg a túlsó járdán jönnek szembe.

Lászióffy Aladár: - Domi különben nagyon hallgatag ember volt, sokszor ült ott a padlásszobában, abban a korszakomban, amikor én mániákusan festettem. Gyerekkoromtól festettem, nagyon későn dőlt el, hogy én képzőművésznek, vagy irodalmárnak állok, nem a versírás szempontjából, hanem, hogy milyen képzettséggel fogok majd nekivágni a pályának. Ez azért kitartott, mert bőven a hatvanas években még abban a padlásszobában tájképeket és egyéb valamiket festettem, Domi ült mellettem, vagy írogatott, vagy olvasott hanyatt dőlve, ahogy jellegzetes tartásában ülni szokott, és ezeknek a délutánoknak a lelki jegyzőkönyve a lelki dialógusa, dramaturgiája nem maradt úgy meg, mint ahogy megmaradt az a vers, hogy „Ákos a festő festményt festeget, női testeket langyos esteket" ami természetesen a kedves iróniával ezekről az átfestett és átbeszélgetett vagy áthallgatott délutánokról maradt meg.

Albert Zsuzsa: - És a tehetségével mikor jelentkeztek a bajok?

Kolozsvári Papp László: - Amikor a hatóságok rájöttek, hogy ez az ember nem egy átlagos ember, és ez azt hiszem, az egész korszakot végigkíséri Romániában, Erdélyben, igen erőteljesen. Nálunk egy kicsit visszafogottabban, a hatvanas évektől kezdve. A nagy tehetségekkel az elmúlt rendszer - nem minthogyha mostan másképp lenne - igazából nem tudott mit kezdeni. A Szent Johannában, az utolsó mondata az utójátéknak valahogy úgy hangzik: mikor fogunk tudni végre kezdeni valamit a szentjeinkkel?

Albert Zsuzsa: - Nohát akkor most legendázzunk róla, mint szentről. Az alakja teljesen előttem van, áll a pagodában, az üvegfalnál, ott, ahol most találkoztunk, aszkétikusan vékony, nagyon egyszerűen, lazán lógnak rajta a ruhadarabok, sovány és sápadt, fehér az arca.

Csiki László: - Nem volt egy aszkéta. Lehet, hogy aszkétikusan nézett ki, de nem volt egy aszkéta. Életvidám ember volt.

Péterfy László: - Széles vállú, jó felépítésű.

Csiki László: - így van. Mindenki elmondja, hogy milyen csúnyán bicegett az élete utolsó felében, dehát ezt is egy költő módjára csinálta. Mert hogy szed le egy költő egy karácsonyfadíszt? Úgy, hogy föláll egy mosófazékra, és az kiperdül alóla, akkor meg eltörik a bokacsontja. Az más kérdés, hogy neki nem igen forrt össze, a csontritkulása miatt. De hát a lényeg az, hogy fölállt a mosófazékra.

68